Mein GOT⊥HARD

Ha azt a szót hallod, hogy Gotthard, akkor három dolog juthat elsőre eszedbe. Legelőször is az ország, Svájc. Azután az alpesi hágó, a Godthard, és végül – de nem utolsó sorban – egy rock zenekar. Na, róluk lesz most szó…

Svájcról nem éppen a rockzene jut eszébe az embernek, pedig van pár jó – és híres – bandájuk. Ott van például a Krokus, a maga AC/DC-s zúzásával, és itt van a másik, a Whitesnake-féle vonalat követő Gotthard.

Maga a Gotthard Svájc olasz nyelvű részén, Lugano városában alakult 1991-ben, és rá egy évre meg is jelent bemutatkozó albumuk, a „Gotthard”. Onnantól nem volt megállás a világhír felé, amit Steve Lee hangja és nagyon szerethető lénye is elősegített. De még inkább Leo Leoni, a gitáros alapítótag hihetetlen lendülete, elhivatottsága és svájci óra pontossága.

Fun fact vagyis érdekesség, hogy: Egyes értelmezések szerint a zenekar logójában látható fordított T-betű kettéválasztja az együttes nevét és ezáltal egy frivol angol nyelvi fricskát is rejt (got hard – de ezt inkább nem fejtem ki, aki érti, érti).

Nos minden szépen és jól alakult a zenekar számára és meneteltek a világhír felé, egészen addig, míg 2010. október 5-én, a zenekar frontembere, Steve Lee az Amerikai Egyesült Államokban egy motoros túrán nem vett részt, mely során Las Vegas közelében (vétlen félként) 47 éves korában halálos balesetet szenvedett. A zenekar utolsó koncertjére Steve Lee-vel a mikrofon mögött 2010. augusztus 22.-én került sor a svájci „Gampel Open Air” fesztiválon – alig másfél hónappal halála előtt.

Steve Lee és az a bizonyos motor

Ez iszonyú érvágás volt a bandának! Egyfelől Steve Lee úgy halt meg, ahogy mindig is szeretett volna, szabadon, egy Harley Davidson nyergében, Kalifornia végtelen útján… – másfelől aki alapból svájci (és még híres rocker is), annak mi más hiányozhat az életéből? Nos, hogy az életéből mi hiányzott, azt csak Steve tudta, mi viszont megkaptuk a halálhírét! És innentől ő hiányzik nekünk, rajongóknak…

Sokáig keresték utódját. Volt egy idő, mikor olyan énekesek neve is szóba jött, mint Tommy Heart, vagy a korábbi írásomban említett Jeff Scott-Soto (erre még visszatérek). Végül, több mint egy évvel a legendás frontember halálát követően a Gotthard végre megtalálta új énekesét. A banda egy addig ismeretlen énekes mellett döntött: az új énekes az 1971-ben a svájci Lausanne városában született, de Ausztrália földjén nevelkedett Nic Maeder lett.

Rengeteg énekest meghallgattak a próbákon. Neves és névtelen srácokat. Volt olyan verzió, hogy esetleg Jeff Scott-Soto (tudjátok, a pasi, aki a „Comfortably Numb”-ot énekelte, a nemrég írt cikkemben a „Sons of Apollo” bandában) lesz a nyerő – és még vagy ezer másik. (Tényleg rengeteg énekes kipróbáltak, mielőtt választottak.) Ám a Gotthard végső döntése logikus és abszolút érthető: Nem akartak olyan szólóénekest, aki már most híres és 2 év múlva továbbáll, mondván „köszike, ennyi volt, és most más kihívást keresnék”, hanem olyan tagot kerestek, aki éveken, sőt évtizedeken át permanensen a bandával marad, mintha Steve Lee el se ment volna…

De, nem olyan könnyű ám egy énekest, a zenekar meghatározó hangját (ez esetben szó szerint) helyettesíteni. Hiszen – csak gondoljatok bele – mi lenne a Guns’n’Roses-szel Axl nélkül, vagy el tudjátok képzelni a Queen-t Freddie Mercury nélkül, netán az Iron Maiden-t Bruce Dickinson nélkül, vagy a KISS-t Paul Stanley nélkül? Ugye, hogy nem. Vannak hangok, amik igenis egy adott zenekarhoz kapcsolhatók és senki máshoz. Az hülyeség, hogy „mindenki helyettesíthető”.

Ő az új énekes: Nic Maeder

Nos, valami ilyesmi van a Gotthard esetében is. Nic Maeder tökéletes választás volt, de azért ő mégse Steve Lee… Bár bevallom: Nekem hiányzik Lee, de ha nincs már többé, ő hát Maeder is megteszi. Már csak azért is, mert Lee és Maeder nagyon hasonló hanggal és hangfekvéssel rendelkező frontember. (Ráadásul mindkettő svájci, és több nyelven beszél, ami bónusz.)

Maeder éppen befutás előtt állt új (és testvérével közösen alapított) ausztrál bandájával, amikor a Gotthard kicsippentette onnan és át haza költöztette őt Svájcba. És – ma már, több év távlatából elmondhatjuk – hogy jól tették. Nem csak egy új, harmadik gitárost nyertek (Lee nem játszott gitáron, csak szájharmónikán, ám azon nagyon profin), de egy hasonló énekhangot és jópofa frontembert is. Illetve, ami még ennél is fontosabb egy olyan tagot, aki minden szempontból illik a „Gotthard baráti társaságba”, vagyis a zenekarba. Mert ez mindennél fontosabb, a közös értékek és gondolatok, a bandatagok egyhúron pendülése. Bár így is elég nagy volt a cipő, amibe bele kellett férnie, de Maeder derekasan helytáll.

Lee halála utáni rövid megtorpanás után, a Gotthard olyan erővel dörrent újra a színpadra, hogy már az maga megsüvegelendő. Még ugyan kiadtak egy Tribute-albumot Steve Lee emlékére (The Eyes of a Tiger!), de aztán semmi szomorkodás, hanem nyomás előre! A „Firebird” albumuk nagyot durrant, és próbálta velünk elfeledtetni Lee-t, amit még azóta 4 Meaderes album követett.

Vagyis a Gotthard nem halt meg, sőt újraszületett, igazi főnixként (Firebird) nyert új megfogalmazást. És aki a Deep Purple, Whitesnake vonalat szereti, az szeretni fogja a Gotthardot is, függetlenül attól, hogy az első vagy második korszakukról van-e szó!
Mert a „Mountain Mama” örök klasszikus marad, éppúgy, mint a „Smoke on the Water” vagy a „Hush”.

De, talán mindegy is, hogy én mit gondolok. Döntsétek el magatoknak!
Úgyhogy ideteszek két linket. Az egyik az eredeti Steve Lee-féle, a másik az új Nic Maeder-féle Gotthard 1-1 koncertvideója. Hallgassátok meg magatoknak.

Azt mondják, a zene magért beszél (úgyhogy nem is tudom mit papolok én itten). Nekem ettől még maradtak, ami voltak: Az egyik kedvenc bandám!
Szóval, be is fejeztem. Ennyi!
Itt a két videó.
Az eredeti:

És az új felállás:

A rock és metál eredje legyen Veletek!
\m/

UTÓIRAT
Ja, még annyit, hogy én ott álltam a színpad előtt, az első sorban csápolva, amikor 2012-ben itt jártak, az A38 hajón. Igaz, az már az új felállás volt. De, engem megvettek. Bár ez nem elsősorban Maedernek köszönhető, hanem Leo Leoninak, aki a banda motorja. Amit ott ő gitáron lenyomott, ahhoz hasonlót csak Zakk Wylde koncertjén éltem át… (de ez már egy másik történet)