Csőmozi #126: Spartacus a szexrobot ellen – Saturn 3

Csak ne húzogassa senki a száját, azokért a klikkekért meg kell ám dolgozni!

A bő 40 évvel ezelőtt, az Alien nyomán feltolult „gritty” sf-vonulatba tartozik az addig főleg tünci romantikus komédiákban utazó Stanley Donan rendezése. Rosszindulatúan mondhatnánk, meg is látszik, a nyáladzó gép által üldözött világvégi párocska története viszont legalább oly bizarr, mint amennyire sikerületlen, szóval a kanos robot-alműfaj igényes rajongói másik klasszikust ismerhetnek meg benne. (Az egyik a tervezője feleségét megdugó számítógép a Demon Seedből, sokkal többről sajnos nem tudok, de minden tippért hálás lennék.) Az igencsak menő, stilizált bevezetőben Benson kapitány kilövése a Szaturnusz-közeli űrállomásról (ez még nem az) pszichedelikus űrnáci-performanszra hasonlít sorakozó szkafanderes árnyakkal és a kissé elferdült különleges megbízott király, fekete bőrszerkójával + alienes fazonú sisakjával, aminek eredetét a jelmeztervező le sem tagadhatná. Harvey Keitel hideg arca kellően nyugtalanító a szerephez, pláne miután vetélytársát, akinek a küldetését lenyúlja, az állomás öltözőjéből kiszippantja az űrbe, darabolással egybekötve. Az utazási szekvencia a Szaturnusz gyűrűjén át a szélvédőn kopácsoló aszteroidákkal (vagy mik alkotják a Szaturnusz gyűrűjét) kissé megmosolyogtató, de az utolsó emberi bástyától távolodva kellő hatásfokkal érzékelteti a felfoghatatlan távolokat. Benson kapitány szintén menő, légyszerű siklója a Tethys sötét oldalán száll le, immár a címszereplő égitesten, egyben isten háta mögötti bázison.

A kúlságnak ezzel nagyjából vége, a Föld éhező tömegeinek a Szaturnuszon is túl, tartályokban növesztett gyomokkal megoldást kereső sugárdédi (Kirk Douglas) és a kor igényeinek megfelelő, tehenészlányfejű nője (Farrah Fawcett exmodell) metoo-napjainktól elvonatkoztatva is olyan ellenszenves, hogy a technofaszista jövevény is jobb színben tűnik fel. Főleg miután blazírtan felteszi a kérdést a szőke macának, használhatja-e a testét, a Földön tudniillik erre ma már mindenkinek joga van. Annyira nem is sötét ez a jövő, pardon, szóval vicces módon a hippiutópia jogán próbálná fel a pásztorjelenet nőszereplőjét egy szadómazó-űrruhás gépfetisiszta. Mellesleg Sade márki ideális társadalma is ez volt – hoppácska, lehet, hogy minden vágyunk gátlástalan kiélése mégsem össznépi pónisimogatót eredményezne? Az elvárásoktól elmaradó termelési eredmények miatt jött egyébként Benson a kutató nyálidillék körmére nézni, ehhez hozta Hector nevű robotját. A helyben programozott, cerkafejű gép (szuggesztív pálcakameráit a feje helyén nem lehet másként értelmezni) kívül hordja tápfolyadékcsöveit, feltöltése és installálása a kevés elvont, technicista jelenetben hordozza a mű tu-fa tartalmát.

A kiszámítható szerelmi feszülés az ősz fedezőmén, a fitnesszmaca és a betonarcú komisszár közt addig tart, míg Hector a direkt input következtében át nem veszi programozójának nem túl magasrendű direktíváit. Hogy gép ezt hogyan teheti, kérdés, de sokat már nem is számít, miután a biztonsági előírások figyelembe nem vételével szétszerelt robot a Mark 13-ashoz hasonlóan összerakja magát, és elindul udvarolni. A gejl turbékolás és a munkahelyi zaklatás helyét ennek hála átveszi a futurista slasher, ahogy a begőzölt Hector csattog vágyai után (robotnak mégis honnan, mint találgattam, valami félrekalibrált .exe lehet talán a dolog mögött). A belezés viszonylag szórakoztató, sajnos pont a hármas legantipatikusabb tagja [RONTÓC] éli túl, bár ha tartjuk magunkat a műfajhoz, akkor final girlnek kell lennie. A forgatókönyvet a modern angol regény nagy alakja, Martin Amis írta, bár ennek alapján meg nem mondtam volna, Elmer Bernstein pedig az obligát generálhegedálásnál karakteresebb, helyenként elektronikus zenét szerzett. Az opus nálunk Hármas számú űrbázis címmel ment, magyarul itt nézhető.