Csőmozi# 127: Robog a bulldózer – Killdozer
A bulldózer a járműves horrorok zombija, lassú, buta és fogalmad sincs, hogy a fenében képes elkapni bárkit.
Theodore Sturgeon, a sf klasszikus korának (Astounding, Amazing, Weird Tales) nagy neve önnön 1944-es művét kannibalizálta ehhez a zavarba ejtő tévé-horrorfilmhez 30 évvel később, mint oly sokszor, ennek alapján sem mondtam volna meg. Amerika Nemere Istvánja, Stephen King jóval ijesztőbb rémautót hozott össze a Christine-ben, de még a Maximum Overdrive bohóckodásában is, sőt akár Spielberg Párbaját is ide vehetjük, hiszen ott is inkább az arctalan kamion a félelem forrása, mint a fel sem bukkanó sofőr. Jerry London (többek közt Chicago Hope és Kojak-epizódokat rendezett) ilyet nem tud, tud viszont… ööö… bizarr férfidrámát egy sóderszigeten elszabadult tudománytalan-fantasztikus (igen, elsütöttem, lesz is még párszor) bulldózer elől szaladgáló melósokkal.
Kell lennie logikus magyarázatnak! Visszatérő fordulata ez a tajtékos helyzetben egyre kijjebb csattanó olajbányászok egyikének, de hát nincs. Ahogy ilyen blődségekben lenni szokott, a mű szereplői és befogadói közt azt teremt kapcsolatot, hogy ugyanazzal a marhasággal kénytelenek szembesülni. A néző kényelmesebb helyzetből, bár neki nem kötelező drámai arccal kifejezni megdöbbenését afelett, hogy színesbőrű kollégája képes volt üres placc közepén beugrani egy csőbe az öntomboló üzemmódban döcögő rémbulldózer elől, aztán őszintén csodálkozni. A forgatókönyv alapját képező mű talán szolgált megoldással az űrből érkezett meteorit gépeket megszálló kék fényén kívül, bár a fentiek után ebben sem hiszek olyan nagyon, valószínűleg ennyi volt TS nagy ötlete. Aki olvasta, szóljon! (Update: a wiki szerint kihalt ősi faj a kék ragyogás, mindjárt más, a sci-fi taghez ez azért kevés.)
A barkós ’70s színészek ezzel együtt teszik a dolgukat, jobb ügyhöz méltó komolysággal. Az enyhén szólva hiteltelen akció-jeleneteket (félelemtől bénult munkások ugrálnak direkt a lánctalp alá) férfias tábortűzi beszélgetések és temetések szegélyezik. Ki-ki a maga módján néz szembe a felfoghatatlan terrorral, az erőltetetten lazázó Dutch iszik és sztorizik arról, mekkorákat bunyóztak Májkival Szingapúrban, akinek most a sírját tapogatják könnyek közt, az utolsó dugipiát lehajtva, más cinikusan viccelődik stb. Efféle megható haveri dolgok mellett szaporodnak a sírok a parti homokban, mintha háborús vagy sorozatgyilkos-filmben lennénk, de ki hallott olyan sorozatgyilkosról, ami 26 tonnás, sárga, kurva hangos, és sunnyogva lepi meg áldozatait? A megszálló kék fény valószínűleg megtanult benzint izzadni, mert a bulldózer folyamatosan megy valamivel, szándékos rongálás után is, vagy nem, tényleg kit érdekel ez már ekkor, a sokadik temetésre a meredélyről gúnyosan ledudáló gép alakjában azért a mindent elöntő hülyeség ellenére megvan a balladai erő. Kis filmtörténeti kacsintás, hogy az elején a fiúk Veronica Lake, a híres noir-színésznő pin-up képére nyáladzanak az elhagyott raktárban, róla egészen kevés kattintással kiderült, hogy utolsó szerepében, a szintén 1970-es Flesh Feastben holokauszt-bosszúállóként emberevő kukacaival (!) rágatja le a feltámasztott Adolf Hitler (!!!) pofáját. Tessék, a hulladékfilm tanít, nevel, ha a szórakoztatás nem is jön mindig össze.
