Csőmozi #128: A texasi hajszárító hippiszippantó – Eggshells

Hé haver, ne stoppold a láncfűrészt, avagy mit csinált Tobe Hooper a Bőrpofa előtt?

Annyira előtte, hogy a modern horroron, sőt a modern filmen kitörölhetetlen (sokan próbálták, de nem sikerült) nyomot hagyó rendezőnek ez a debütje. Ha a hippikorszakot szakszerű, de mégiscsak kalmárszellemű sufnifilmes dolgozza fel némi gyors apró reményében, az esélyesen olyan lesz, mint a Trip, belülről, valamivel profibb stábbal előállhat a Psych-out, ha viszont tényleg autentik virággyerekek csinálták a kebelükön belül, az az Eggshells. A naivság és a koszos talpú szeretetünnep összes emberi (kevésbé politikailag korrekten: taszító és bugyuta) vonása átjön így a megcsinált jelenetsorból, melyen belül amolyan hippi-reality modorban peregnek az események egy kis társaság szájmenésein és a korszakban kötelező elemein át. Miközben a pincében vagy talán a beállt érzékszerveken elnyújtott léptekkel közeleg… nem, nem a láncfűrészes, hanem a Paranormális Papírnyelvöltögető és a Pókhálójárat.

Ez így még ígéretesnek tűnhet, csak az élet szülte párbeszédek pont olyanok, mint egy csapat túlkoros kamasz fontoskodásai pár kábítószeres cigi után, így tehát egész életszerűk, csak attól, hogy valami életszerű, még lehet rossz. Volt forgatókönyvíró, Hooperrel közösen Kim Henkel, aki amúgy a Láncfűrészes-érában és azon túl a rendező társa maradt, csak itt még úgy látszik, nem engedte megerőszakolni vízióját vagy az életszagúságot a poros akadémizmustól, még akkor sem, ha jobb lett volna. 1969 Austinja tükröződik az elején naivan menetelő lány tekintetében, van békemenet még a szó jó értelmében, tüntetés, el a kezekkel mindentől, a hatalom erőszakszervei lesütött szemmel szorongatják a gumibotjukat. A főszereplőket ez a korrajz felvázolása után nem érinti, vidéki házba vonulva igyekeznek megvalósítani turn on, tune in, drop out ideálját. Közelebbről ez mélyenszántásokat jelent a ház szelleméről (e sorok szülőjében az egyáltalán nem mélyen, sőt rögtön a bőr alatt megbúvó horrorfan itt képtelen leállítani várakozásait, ha tudja is, hiába), közepes versek írását vagy konszenzuális csöcsörészéssel egybekötött szobafestést. A minták maguktól folytatódnak a falon, míg a kirekesztő, hiszen csak kéttagú párocska egymás nemi jellegeinek kékre festésével van elfoglalva, talán mégis a szellem működik közre vagy ez csak jelkép a teremtő erőről, a jó irányba folyó csíről? Netán valami másról? A korai safe space nem más, mint hordozható kétszemélyes plexibúra, amit az érzékenyebbek magukra boríthatnak a sivár külvilágban. Elsőre echte ufótartozéknak vagy fantasztikus elemnek néztem, de a helyzet sokkal prózaibb.

A fenti bizarr szál felfedezője a nem nevesített festő gyerek, aki a csürhétől elkülönülve tűnődik, legalábbis látszatra, festményein, és az ábrándos lelkek közül egyedül magára vállalva a kutatás terhét belebotlik valamibe a pincében. Hooper az egyszerű körülmények dacára egészen fasza effektekkel mutatja a rejtélyes üvegtojás-átjárót, a plafonban nyíló szippantgató lyukat, a túlvilág határán ömagával kardozó romantikus legényt és hasonlókat. Olcsó kibúvó persze, hogy mindez lehet csak az anyag hatása, de a meg nem magyarázott, irracionális elemek következetesebb kifejtésével, bármilyen paradoxul hangzik, lehetett volna az egészből egy korai Lynchre emlékeztető kellemesen zakkant agykefe, csak itt sajnos nem a kispolgári történetmesélés volt a cél. A végéig van még a rút fogyasztói társadalom felrobbantása autó képében, tényleg romantikus lufiuszály az álomleány nyomában a varázserdőben, sőt rabbi által levezényelt hippiesküvő is, ahol a hit embere meglepő módon értelmes tanácsokat ad. Mindez nem tántorítja el a pincében fellelt hajszárító-sort: a baljós gép csak úgy az erdőben manifesztálódva fekete nejlonzacskót ereszt a benne helyet foglaló hippikre, majd beszippantja és füstfelhőként libbenti mindet tovább a feledésbe. Sokértelmű kép. Bárcsak ilyen lett volna a többi is, de hát fetrengeni mindig könnyebb. (Itt nézhető rendezői kommentárral, itt nélküle.)