Csőmozi #38: Hallgatja egy süket hippi – Psych-out

Akire nem hat a süketelés, a virággyerekek lényegét látja.

Mintha csak tegnap ötezer éve lett volna, hogy megfordultunk a hippikorszak hullámának csúcsán. Az alig egy évre rá, 1968-ban készült Psych-out a lehetetlen küldetés helyett (mozgóképen ábrázolni egy tripet) szélesebb társadalmi tablót igyekszik mutatni. Ártatlan hőse, a naivan bebuszozó Jenny San Franciscóba jön, virágot nem visel a hajában és nem is fog, de Haight-Ashburyn kiszállva rögtön elmerül a színes szcénában. Álomkóros modorát nem a proaktív drogozás okozza, midőn majdnem elcsapják az út közepén, kiderül, hogy süket. Többszörös kívülálló tehát, mint később megtudjuk, otthoni trauma okozta halláskárosodása kizárja a korszak fő közegéből, a zenéből, és a szájról olvasáson kívül a beszédből is. Maradnak a trú, lélektől lélekig emberi kapcsolatok, amikre a konzumtársadalomról leválasztott hippik oly büszkék.

Az utókor szokása a virággyerekek szemére vetni, hogy a mindenki dugjon mindenkivel. ill. a drogozzunk jó sokat
társadalomszervező programnak kicsit kevés, ráadásul az egészet csak a jóléti kapitalizmus nyújtotta bőségben engedhették meg maguknak. Valóban, de mitől legyen egyenes egy éppen születő ábránd, ami a keretek (sőt a doors) eltörlését-megnyitását tűzte ki célul? Társadalomszervezésben nyilván a könyvelők jobbak. A Psych-out (az imdb szerint magyarul: Kábulat) az altársadalom apró metszetén szemléltet, célzata szerint elfogulatlanul.

Képesek-e az álmodozó narkósok megfelelni a szólamaiknak, ha pl. csúnyán kihasználható süket lányról vagy fellépési lehetőségről van szó? Rontóc: nem, de legalább megpróbálták, megható felnőttóvodai játszadozásban, jó és rossz tripekben viszont ők vezetnek. Elsőre példa egy szürreális hippitemetés (a halott feléled, sőt nem is volt), utóbbira egy meglepően horrorisztikus félregombázás féregrágta zombihaverokkal. A zenéről megoszlanak a vélemények, koncertjelenetekben itt egy bizonyos Strawberry Alarm Clock és a Seeds cameózik, plusz még a kulcsszereplő, Stoney (Jack Nicholson) filmbeli zenekara. Jack nem túl meggyőzően kalimpál a playbacken, mindegy, Jennynek úgyse ez a lényeg.

A Trip gárdájából felbukkan még Bruce Dern, behízelgő középosztályi guru helyett most echte őrült művészként. A finom célzásként Jézusra fazonírozott báty megtalálása Jenny küldetésének célja. Sztereotip redneck sutyerákok bandája is üldözi, így a találkozás hajszál híján, de meghiúsul – Steve (a báty) műveinek fő jelképe, a tűz pedig elemészt mindent, a bánatában egy nagy pohár anyagot húzóra elfogyasztó Jenny fejében éppúgy, mint gyújtogatóknak hála odakint. A próféta az “Isten él és jól van egy kockacukorban” krédóját hagyja maga mögött sok helyen, másik emlékezetes beszólása Jack afrohippi zenekari tagjának van, amikor letesz egy kávét. “Serving is part of my racial memory”, mondja az intellektuális néger. A Stoney – Jenny – még valaki háromszög csúcsát a helyi mértékkel is kenetteljes coelho, Dave alkotja, Dean Stockwell alakításában – róla állandóan Wim Wenders Párizs, Texasa jött fel, legyen, én onnan csak Harry Dean Stantonra emlékszem. A butuskán tragikus lezárásban mindazonáltal mindenki bizonyíthat, és igen, jól csak a szívével lát az ember. A hatsávos forgalma sajnos nem.

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!