Csőmozi #129: Be vagy oltva gonosz ellen? – The creeping flesh
Csak egy szuri, ami megoldja a világ minden gondját. Picit fájni fog.
A folyton Hammer-produkciónak nézett 1973-as TCF-t (nálunk Mikor a csontváz ébred, brr, hát mikor szokott csontváz ébredni) a Tigon stúdió gyártotta, de nem véletlenül nézik folyton Hammer-produkciónak, van benne Peter Cushing, Christopher Lee, ráadásul a rendező is Hammer-veterán, Freddie Francis, ő később nem kisebb darabokat, mint Lynch Elefántemberét és a Straight storyt fényképezte. Szóval nézzük bátran Hammerként, az ismerős gótikus varródobozból rakták össze. Gyenge viccelődés lenne, hogy fércelték, és nem is igaz, bejáratott részek alkotják és nagy újdonságokat nem tartogat, a szörnyű jelenből visszanézve mégis andalító, mohos karosszékben hátradőléshez hasonlítható az érzés, amit ez a régi idők ijesztgetése okoz.
A kissé elszállt, mániákus tudós, Emmanuel Hildern (Cushing) Új-Guineából visszatérve a civilizáció fényébe még mindig a felfedezésével van elfoglalva, annyira, hogy a rég nem látott lányával való első teázás helyett rohan tovább a laborba, zsákmányát, a szörnyeteg előember-csontvázat kaparászni. A baljós lelet másfélszer akkora, mint az addig ismert emberősök, és természetesen a hiányzó láncszem lenne az ember homályos őstörténetében. A tetejébe úgy tűnik, a gremlineknek is rokona, mert ha víz éri, a csupasz csontváz elkezdi visszanöveszteni a húsát, és életjelenségeket mutat. Hogy mégis hogyan, titok marad, de ne vitatkozzunk a tudománnyal, azzal sem, hogy a reanimált rém újra keringő vérében a kis, fekete lábú cafrangok mitől a gonosz megtestesülései, sőt hordozói. Nem érdemes azon sem kötözködni, a két lábon járó ráció Hildern doktor miért látja jó ötletnek az emberi gonoszság problémájára kikevert oltását (a szokott módon működhet, kis adagban immunizál) tulajdon lányának beadni minden állatkísérlet nélkül. Pontosabban a peches labormajom eredményét nem várja ki. Az eredmény sejthető.
A jól vasalt viktoriánus identitást több irányból fenyegeti tehát az ösztönén. Egyrészt a pápuák földjéből kiásott kannibál mélyrétegekből, másrészt ott van a – meglepetés – nemi késztetések meg az ő elnyomásuk örökzöld ürügye mindenre. Utóbbi a doktor lánya, Penelope, aki halott anyjának emlékeit felfedezve a padláson lelép, testében már az ott keringő kis fekete cafrangokkal. A világtól elzárt lány (Lorna Heilbron) pont az East End egy bűntanyáján kezdi az ismerkedést a való élettel, anyja ruhájában, ennek megfelelően egyik kéretlen udvarlójának lekarmolja az arcát, a másiknak üvegcsonkot állít a torkába. Ez jóindulattal még elmehetne önvédelemnek, abban viszont egyértelműen a kis fekete cafrangok csápjainak a keze van, hogy menekülés közben puszta szadizmusból mélybe löki az őt oltalmazó, szintén zenész elmebeteget. Az elmélyült néző figyelmét az incesztuózus mellékzönge sem kerüli el, amikor a szerencsétlen sorsú doktor rég halott nejének nézi a zongoránál búslakodó lányát, hátulról – a Penelopé nevet Odüsszeusz felesége viselte, akihez hosszú út után lehet hazatérni, bár ezt említenem sem kell. Emmanuel szakmailag féltékeny bátyja, James (Lee) üzemelteti a környék diliházát, és már nagyon elege van öccse fantaszta ötleteinek szponzorálásából, a kettőt pedig kis igyekezettel össze is képes kötni. A szabályos végkifejletben a lenyúlt rémcsontvázra, hogy, hogy nem, de echte gótikus vihar hullatja az esőt, mennydörgés és minden szükséges kellék kíséretében, hogy a megéledt, nagybetűs Gonosz csuklyás igazságtevőként, egyben belső nézetű sorozatgyilkosként csoszogjon teremtője felé… A diliházi keretezés végül fárasztó metázás helyett tényleg érdekes réteget von az egészre, akár bomlott elmék szüleménye is lehet mindez. Soha rosszabb rémálomgyári futószalagterméket (a hülye playbackkorlát miatt csak a linket tettem ide).
