A dal, amelynek meg kellett születnie

1985 végén Colin Vearncombe huszonhárom éves volt, és úgy érezte; itt a vég. Abban az évben átélt pár autóbalesetet, az édesanyja súlyos beteg volt, a házassága a tönk szélén állt, ő maga pedig anyagilag le volt égve. Ehhez jött, hogy egy lemezkiadó is elutasította.

Colin leült, és írt egy dalt. Egy olyan dalt, amely maga volt az irónia, és keserű helyzetére utalva refrénnek ezt írta neki:

Nem kell menekülni, rejtőzni,
Ez egy csodálatos, csodálatos élet.
Nem kell nevetni,vagy sírni,
Ez egy csodálatos, csodálatos élet.

A dalt egy független kiadó, az Ugly Man Records adta ki 1986-ban. Szinte azonnal siker lett. A monokróm képvilágú videóval, amelyben nevető emberek, gyerekek, hullámvasút, és az énekes látható,  nyugodt, békés hangulatot ad a merengő hangulatú, melankolikus dalnak.

“Alig volt pénzem ennivalóra”, mesélte a szerző 2004-ben az Independent munkatársának, Spencer Leigh-nek. “Hazamentem a boltból, leültem, és megírtam ezt a dalt. A legtöbb ember komolyan veszi, és miért is ne tennék?”

Tényleg, miért is ne?

Amikor először hallottam/láttam a dalt és videót, szabályosan hipnotizált. Én úgy éreztem, soha nem hallottam ilyen gyönyörűt. Gyerek voltam, alig öt éves, de abban a pillanatban, akkor ott, úgy éreztem, ez a dal maga a boldogság.

Elsőnek az intró fogott meg, a súlyos, fentről lefelé ívelő dallamsor, amely elér egy mélypontot, majd lassan ismét felfele hajlik. Utána indul lágy lüktetéssel maga a dal, és Colin aka Black gyengéd baritonja vezérli a dallamot, míg végül az intróra hajazó refrén kiteljesíti, himnusszá emeli a dalt. Az outro méltóságteljes elköszönés, csendes búcsú.

Akkor még nem volt videólejátszó a láthatáron. Pár évvel később, emlékszem, szinte félisteneknek kijáró áhítattal néztem azokra az osztálytársaimra, akiknek Videón Volt Meg A Macskafogó. Így aztán valahányszor olyan mákom volt, hogy vagy a magyar egyes, vagy kettes játszotta a dalt, vagy éppen elkaptam a rádión, mindig megrázott az az iszonyatos, mély boldogság, amit akkor éreztem, amikor először meghallottam az első ütemeket.

Kazettára sikerült először felvennem, és a szalag szét is ment, mivel a kis walkmanemben szétnyesztettem. Utána érkezett az mp3, és az internet, és előttem a korlátlan lehetőségek szédítő örvénye nyílt meg. Aztán a youtube, végül különféle letöltési lehetőségek, és a dal az Enyém lett.

Amennyire nekem, és még sok más embernek örömet okozott a dal, annyira beárnyékolta Colin életét. Ő ugyan Black művésznéven sikeres dalszerző és énekes lett, de rettentően idegesítette, hogy az emberek mindig erről a dalról azonosították be, és egyslágeres előadóként skatulyázták be. Ez valóban nem szép dolog; rengeteg csodálatos dala van, másik személyes kedvencem tőle az Everything Coming Up Roses. De a Wonderful Life, amelyet kétségbeesésében, alig tíz perc alatt írt meg, és a szókészlete mindössze 200 szóra szorítkozik, maga alá tarolta a művészt, és a világot; többen is feldolgozták, mint pl. Katie Melua, Tony Hadley és Kim Wilde. (A Scooter is elkövetett a dal felhasználásával egy,  leginkább blaszfémiának nevezhető förtelmet – erről ennyit.)

Colin csendes nyugalomban élt operaénekes feleségével és három gyermekükkel, nem szerette a show-business pörgését. 2016 januárjában autóbalesetet szenvedett. Két hétig szorítottam érte, mialatt mesterséges kómában tartották, és harcoltak az életéért, de végül feladta. Ötvenhárom éves volt.

Ha valaha találkoztam volna vele, arra kértem volna; ne legyen keserű a védjegyévé vált dal sikere miatt. Ironikusnak szánta bár, de a dal végül maga lett a boldogság himnusza. Nem pattogós-pörgős jajdejóakedvem szétveremaházat stílusú tinglitangli popnóta, hanem komor, lágy ballada. Ennek a dalnak meg kellett születnie. Erre a dalra szüksége volt a világnak.

És a másik személyes kedvencem, az Everything Coming Up Roses.