A cápák szeretik a death metalt
Állítólag ez már régebb óta közismert, én nem tudtam róla, egyetlen cápát sem ismerek.
Indítsunk kicsit távolabbról, hogy megértsük, miért is szerethetik a cápák a death metalt: még úgy ezerötszáz évvel ezelőtt egy Metal Hammert olvastam, kötelességtudóan az első betűtől az utolsóig, és volt benne egy frissen megjelent lemezek-rovat, amit bőszen tanulmányoztam, és rengeteg sávszélességembe pénzembe került begyűjteni róla a sokat ígérő darabokat. Itt találkoztam először az Ephel Duath nevével, ami azonnal megvett kilóra (a Painters Palette), a The Black League-gel, amit ráadásul még hallhattam is valamelyik válogatáskazettán, amit az újsághoz adtak, és itt olvastam először a Deicide-ról.
További zárójelet nyitva: a Deicide az valami olyasmi az extrém metalban, mint mondjuk az új Edda a rockzenében, vagy Demjén Rózsi bárhol – az ember érti, hogy ezt valahol el kéne ismerni talán, mert tök gyorsan dobolnak meg ilyenek, de valahogy úgy istenigazából nem tud lelkesedni érte, és csak azért nem egy hétköznapi, tekerős és felejthető zenekar, mert Glen Benton, a zenekar főembere vagy nagyon félreértett valamit a marketinggel kapcsolatban, vagy simán hülye. Vagy mindkettő: egy időben azzal turnézott, hogy a homlokába vágott egy fordított keresztet, aztán amikor ez nem volt elég, kitalálta, hogy 33 évesen jól öngyilkos lesz, most 51 éves, és büszke apuka, de a gyerekét azért Daemonnak keresztelte, mert az úgy ördögös. Újabb zárójel: láttam őket élőben a Metalfesten valamikor délután fél négy körül, na, ez a matinés death metal.
Szóval ezzel kapcsolatban írta meg azt a sztorit valamelyik újságíró, hogy mikor hallgatta a Deicide legújabb lemezét, felhívták, és a haverja megkérdezte tőle, hogy zuhanyzik-e, mert valami erre utaló hangot hall, pedig csak death metal volt, és a zárójeleket magunk mögött hagyva valószínűleg ez a lényeg: valószínűleg a cápa épp ezért szereti a death metalt.
Most, hogy már tudjuk, hogy hol szeret a cápa, nézzük a hírt: a cápát a metal basszusa valószínűleg tikácsoló halakra emlékezteti, erre pedig a lehető legjobb a death, de ha oldschool cápát akarunk fogni, megteszi az AC/DC is. Ez utóbbit viszont nem szeretik a katicák, szóval ha egyszerre akarunk cápát és katicát fogni, kerüljük a zenekart. Egyébként az AC/DC-s megoldásra Matt Waller hivatalos cápakereső jött rá, naná, hogy ausztrál.
A hírnek egyébként meglepő módon van gyakorlati haszna is: eddig haldarálékot szórtak a vízbe, ha cápát akartak hívni, de ezzel meg beavatkoztak a normál, halakból és szörfösökből álló táplálkozásukba, szóval mostantól elég lesz beröffenteni egy kis Morbid Angelt, ha akarunk valamit egy nagy fehértől.
Próbáljuk is ki a Morbid Angel 1989-es klasszikusával, 38 perc csak elég lesz még a legbénább cápának is, igaz, a kapu kicsit be van ragadva és van egy kis hegymenet is, na de milyen csúcsragadó már az olyan, akinek ez gondot jelent, ugye.
