A hangyaboly története

Történet a családi legendáriumból.

Nagyanyám, isten nyugosztalja, amilyen jó ember volt, olyan rossz szakács. Ezt a tehetségét örökítette a lányaira, és rám is. Azzal a különbséggel, hogy így hetven felé, anyám kezd már lassan megtanulni főzni*, rajtam meg a vegyes olasz-déltiroli konyha segített.

*legyünk igazságosak, anyu újabban nagyon finomakat főz, még esküdt zöldség-ellenség apám is imádja a leveseit

Hogy a mama hogyan főzött, azt még valahogy elviseltük, meg kivédtük. “Úgyis sokan leszünk!” – felkiáltással a családi összeröffenések majd’ minden részvétvevője vitt egy fazék eledelt, amivel aztán a felnőttek kisegítették egymást a bajban, a lojális kisunokák pedig hősiesen ették a kozmás főzeléket, száraz levest, miegymást.

De a desszert, na a desszertet, azt nem úszta meg senki.

Mivel ezen családi találkozók többnyire a nagyi házában történtek, a desszertet ő készítette. Legyünk őszinték: a pogácsája isteni volt, és a karamelles kekszpudingjától a szentek is dalra fakadtak.

De ezzel a kettővel sajnos be is fejeződött a repertoár, és a mai napig iszonyattal emlegetjük a másik kettőt.

Szalalkáli krémes

Amit a rosseb tudja, miért, szegény nagyanyám szalagáré néven emlegetett. Elég az hozzá, hogy ez az ammóniát is tartalmazó, a szódabikarbónával rokon vegyület, a mai napig a horror és rettegés ízét idézi fel családi körben. Nagyi szegény vagy túladagolta, vagy nem keverte el rendesen, nem tudom, még az is lehet, hogy simán csak ki akarta nyírni a családot, mindenesetre a nyelvünk-tüdőnk-szemünk rendesen égett a krémes fogyasztása előtt, után, közben fuldokoltunk a betonkeményre főzött, csomós vaníliapudingtól, amely a krémet hivatott helyettesíteni.

Hangyaboly

A mai napig nem lehet kiejteni ezt a szót családtagok közt anélkül, hogy heveny lúdbőrzésbe ne kezdjünk. Ez az eredetileg nagyon finom sütemény tulajdonképpen egy piskótás-karamellkrémes, félgömb formájú tortaféle igen jó, ha jól csinálják.

Hát a nagyi nem csinálta jól.

A piskóta száraz volt, és kőkemény, a karamellkrémet csomós, szintén kőkemény csokipuding helyettesítette, a tetejére pedig avas kókuszreszelék került.

Hogy ez spórolásból alakult-e így, vagy a nagyanyám egyszerűen szart bele, nem tudom, de évtizedeken át ment a rettegés a hangyabolytól, teljes joggal. És a szalalkáli krémestől is. Egyetlen jó volt bennük: egyszerre mindig csak az egyikkel kellett megbirkózni, így aztán fancsali pofával ettünk egy keveset, a maradékot becsomagolva  megkaptuk, és odahaza a kutyával, miegyébbel feletettük.

Egészen addig, amíg el nem jött az az emlékezetes húsvét, amit nálunk tartottunk, és amelyre a nagyanyám MINDKÉT horrorsüteményt EGYSZERRE hozta.

Apámnak van valami hatodik érzéke, amely időnként igen pontosan tudja tájékoztatni a várható veszedelmekről. Ez, szerencsére, előtte nap működésbe lépett, így hirtelen indíttatásból fülön fogta az éppen arra bandukoló Family Frost autót, és vett egy csinos jégkrémtortát. Körülbelül ez mentett meg minket az infarktustól, amikor másnap befutott nagyanyám, egyik kezében a dicső hangyabollyal, másikban unokabátyámmal, aki egy tepsi szalagáré krémest hordozott a tenyerén. Hogy, hogy nem, a krémes valahogy el is tűnt a forgatagban (a padlásfeljáró lépcsőjére rejtettem), a hangyabolyt azonban nagyanyám árgus szemekkel figyelte, és főhelyet követelt neki az asztalnál.

Az ebédet kínos csendben költöttük el, amelyet csak nagyi tréfás, vicces megjegyzései törtek meg, “Ez a legjobb hangyaboly, amit eddig sütöttem!” – “Ezt imádni fogjátok!”

Amint az utolsó fogás is véget ért, nagyi megemelkedett, és késért nyúlt.

Apám minden receptora veszélyt üvöltött. Egy heroikus “Várjon, Mimi néni!” üvöltéssel a fridzsiderre vetette magát, feltépte az ajtót, és kiemelte az ott lapuló jégkrémtortát, amelyet megdicsőült képpel helyezett az asztalra.

A család visszafogott, udvarias üdvrivalgásban tört ki. Nagyi visszazökkent a helyére, és eleinte zavartan pislogott, majd – a jégkrémtorta hetven százalékos eltűnése után -, síri hangon megkérdezte.

– Fiam, hát a hangyaboly?…

– Majd viszünk belőle haza, anyu, majd viszünk belőle – nyugtatta a nagynéném, azonban alig lehetett érteni a szavát, úgy tele volt a szája jégkrémmel.

A nap végén, miután a rokonság eltisztult, és nagyit is sikerült útnak indítani, ott álltunk a hangyaboly felett.

– A szomszéd néninek van egy nagy, kaukázusi juhásza – jegyeztem meg, minden különösebb hátsó szándék nélkül.

A családunk nagyon szereti az állatokat, és esküdt ellenségei vagyunk az állatkínzásnak, de most valahogy elhallgattuk a lelkiismeretünket. A hangyaboly a szomszédba vándorolt, és bár mondott kaukázusi juhász akkora volt, mint egy kisebb borjú, három napig nem szart a hangyaboly fogyasztása után, viszont sűrűn nyelte a vizet. Nagyi viszont soha többé nem sütött hangyabolyt, a “megaláztatás” miatt.