A néplélek

Vagy csak az én lelkem – de egy utcán elejtett cigarettásdoboz mindenkiből előhívja az állatot.

Tegyük fel, hogy elmentem szórakozni, hisz péntek este volt, városszerte jobbnál jobb programok várják az embert, lehet beszélgetni a barátokkal, agyzsibbasztóan szar, ám divatos helyekre járni 900 forint Drehert inni, megváltani a világot egy hasonlóan túlárazott, ám liberál-anarchista köntösbe bújtatott romkocsmában, ahol rózsaszínre mázolt kiselejtezett kerti székeken ücsöröghetsz a 300 százalékos árréssel árult italoddal, miközben a kapitalizmus ellen lázadsz: előbb-utóbb haza kell indulni, a legszarabb ötszáz forintos gyrosos sem tarthat meg örökké a város kebelén, van az a szint, amikor a híg, zsíros lé és a felvizezett joghurt már elérte a könyöködet, miközben kétségbeesetten próbálod belülről kifele megenni ezt a száraz, lisztes pitába töltött patkányhúst, amiben sosincs egy fél szelet paradicsomnál több, de az első adandó alkalomnál megadja magát a száraz tésztaburok, és utána már csak azon gondolkodsz, hogy lehet, hogy mégis jobb ötlet lett volna lehánynod magad, mert hát nem sok az a pár száz forint, amit erre a gasztronómiai merényletre költöttél, de egyszerűbb lett volna egyszerűen meghemperegni a hagymás zsírban, aztán magadra borítani egy kis felvizezett piros aranyat; szóval eljön a pont, amikor inkább hazaindulsz a vizesen csillogó járdán, mert úgyis le kell pihenni valamikor, amikor az utolsó vietnami éjjel-nappaliban vásárolt sör felbontásakor csak annyit érzel, hogy egy teljesen valószínűtlen helyről fingott arcon az univerzum, ami ugyan mit is keresne egy alumínium sörösdoboz mélyén, és inkább kidobod az első félig szétégett, fedő nélküli műanyag kukába az egészet, szóval ekkor jön el az a pillanat, amikor egyfajta reménysugárként egy közel bontatlannak tűnő doboznyi cigarettát találsz a járdán, és miután átpörgetted a fejedben Parti Nagy Lajos Hiénaesztrádja, ahol a dobozon létező emberek pánikba esnek az eldobott szemét körül kódorgó hiénától, és az egyik azt javasolja a másiknak, hogy rázzák a celofánt, attól majd megijed (majd eszébe jut, hogy mi van, ha mégis odacsalja a dögöt, aki viszont dögevő, úgyhogy élő cigarettásdoboz-illusztrációkat csak nem fog enni, de ez nem nyugtatja meg a főszereplőket, akik nyikorgó szemmel vizslatják, hogy vajon milyen márkájú cigaretta-univerzumban élik az életüket, mert ha Camel, hát rábasztak), eszedbe jut, hogy nem lehetetlen, hogy a doboz tulajdonképpen cigarettát tartalmazhat, csábítóan csillog a betonon a celofánbevonat, úgy néz ki, mint amit még ki se bontottak soha, nem tett benne kárt az eső, és a hiéna helyett aztán végül te értél még oda, és pöckölöd meg a lábaddal egy lemondó és reménytelen mozdulattal a dobozt abban reménykedve, hogy esetleg szerencséd van, és aranyat találtál a szarban, és lesz egy doboz potyacigarettád úgy, hogy egyelőre még nem aláztad meg magad a lehajolással, de ha mégis lesz, akkor legalább néhány percig azon fogsz gondolkozni, hogy mekkora egy dögevő szar vagy, hogy képes voltál lehajolni ennyiért, de aztán rájössz, hogy különben meg úgysem lenne cigarettád, vagy nem ennyi, és boldogan szívod még akkor is, ha történetesen a leggyűlöltebb márka a világon, mert végre, egyszer az életben értelmet nyert az a laza lábmozdulat, ami mindnyájunk lelkébe ivódott, és most először nem volt üres a doboz.