A poprocké a jövő
Megemlékezünk időnként kurvajó zenei formációkról, amiknek általában két közös vonása van. Az egyik, hogy nem kurva szarok.
A másik meg az, hogy többnyire hangszeres zenét játszanak, amiről komolyan hiszem sokadmagammal, hogy az egyetlen, zeneiségében értelmezhető műfaj, annak ellenére, hogy sokra tartom az elektronikus zenét is. Ennek az az oka, hogy rengeteg, piackompatibilis imidzsű kóklert tudnak feltenni a szinpadra egy sampler mögé, aki aztán elbaszakodik a szettjeikkel, a konzit elvégzett midivarázslók pedig mostanában alulreprezentáltak, épp hogy nem teljesen kivesztek.
De ez a cikk kivételesen nem az elektronikus zene fikázásáról szól, mert bár a kóklermutató kimondottan magas a DJ bizniszben, mégsem mondható a legtoxikusabb műfajcsoportnak.
Mert az a hiphop meg az rnbnek csúfolt seggrázós pop-picsogás, amiben tupírozott szemöldökű, tetovált ajakkontúrú, seggimplantált kurvák vonaglanak Courvoisiert locsolgató faszari senkik előtt, akik “rapbetétekben” probálják a kurvák és a pénz és az általuk érzelmeknek szánt álságos rokonterületek köré szőtt hatalmas igazságaikat belevakkantgatni a kritikátlan tömeg arcába.
Azok meg megeszik. Egyértelműen olyannyira megeszik, hogy az utóbbi évtizedet teljesen ledominálta az ilyen Rihannák meg Nicky Minajok meg még a faszom tudja kik által a világra okádott szenny, amiben az akkordbontogatós pentatón plömpögés a zeneiség legmagasabb foka.
Tulajdonképpen ha össze akarnám foglalni, akkor mindannyian elmehetnek az anyjukba.
Ezzel a fertőző ingerküszöb kitolással odáig ment a zeneipar, hogy a vizuális rágógumi mellé sikerült olyan szintre degradálni a közízlést (ami egyébként sosem az igényességéről volt híres) hogy jóérzésű ember nem kapcsolja be azt a kibaszott rádiót. A régi elektronikus-alternatív pólusokat felváltotta az ugatással megszakított proletársoul kontra zene felosztás, ami senkinek sem jó, maximum a zenei producereknek.
Hogy ne egy véget nem érő szentimentális fiatalkort visszasíró picsogásba csapjon át ez az egész cikk, szeretném elhessegetni az apokalipszis vízióját a zeneiparral kapcsolatban, mert ahogy a filmiparral kapcsolatban is belengettem: az apokalipszis napjait épp átéljük, ennél szarabb egyszerűen nem lesz. Olyan szintű balfaszság folyik a moziban, hogy szerencsére az emberi természet kitermeli a maga kis vadhajtásait és a divathoz hasonló ciklikussággal mindent megújít.
Ezért lehet normális függetlenfilmeket nézni és ezért kezdenek el újra gőzerővel burjánzani az olyan produkciók, mint a Greta Van Fleet, akiknek a Highway Tune c. videója lassan tizenegymillió megtekintésnél jár, kb. mint a Darkness – I believe in a thing called loveja, amit a rajongóközösség évek alatt tornászott fel odáig. De emlékezzünk csak az Arctic Monkeysra, ami az előszele volt annak a folyamatnak, hogy a civilizált kamaszok elkezdték kurvára értékelni a valódi tehetséget, meg hogy valaki ismer olyan elcsépelt dolgokat, mint a zeneelmélet.
A rockfesztiválok úgy burjánzanak, mint ha muszáj lenne, a Slipknothoz hasonló metálzenekarok kerülnek be a mainstreambe és régi rockzenekarok jobban teljesítenek eladásban (Pretenderen valami háromszázmillió view?), mint valaha. Basszus, még Lady Gaga is egy elektroakusztikussal meg tamburinnal kíséri le a Million Reasonst, mint Joan Baez. Egy fiatal srác a minap a Killswitch Engaget ajánlotta és nem a Versace on the floor-t (ROFL) Bruno Marstól. Csak a zenei ízlésre tökéletesen alkalmatlanok bírják komolyan venni Kanye Westet.
https://youtu.be/nwN6dPNXklg
Faszom senkiházi bohóc.
Persze ezeknek a gerinctelen gyökereknek a hangját egy komplett stáb toszogatja emészthető formára még az élő koncerteken is, amikor próbálják egy komplett világnak behazudni, hogy nem utolsó utáni, megcsinált kóklerek. Fogyasztói termékek, szavatossággal.
Félreértés ne essék, nem gondolom hogy komplett rock-reneszánsznak állunk a küszöbén, de a tehetségkutatókban megfáradt, kiszáradt agyaknak egy része bizony a divat ciklikusságának megfelelően visszatér a gyökerekhez. Nyilván az is sokat segít, hogy mostanra ér a kilencvenes évek poprock dominálta közízlésben nevelkedett generációja oda, hogy a gyerekei elkezdenek zenét tanulni és hallgatni, az utánozás meg tudjuk, hogy a legfontosabb és az egyik legelső tanulási mechanizmus.
Egyszóval ne féljetek, a rock örök és szuper jó bőrben van.
