A törzskönyv és én

Van ugye a gépjármű (nevezzük most autónak), vannak hozzá mindenféle dokumentumok, meg vagyok én, a 3H-s (=halmozottan hátrányos helyzetű) tulajdonos.

Halmazati hátrányom egyik eleme, hogy apám már régen nem él, így az az élmény – ami itt szerintem sokaknak megvan –, mikor egyszerre zsörtölődik és lelkesen magyaráz az anyósülésen, hogy hanyasban kellett volna bevenni a kanyart, meg „index, fiam, index!!”, vagy, hogy „lófasz ez, nem párhuzamos parkolás” nekem sajnos teljesen kimaradt. És nemcsak ez, hanem az összes azzal kapcsolatos tanács, hogy mire kell figyelnie egy újdonsült autótulajdonosnak.

A másik elem abból adódott, hogy későn érkezett meg a kiszemelt autó a kereskedőhöz, gyakorlatilag másnap indultam volna vele nyaralni, így egy nagyon zsúfolt napba kellett beillesztenem az egész autóvásárlási ceremóniát. Ha az ember autót, pláne új autót vesz, akkor egyrészt retardált – ezt nem én mondom, nekem mondták az én kedvesen idegesítő és vállalhatatlan barátaim – másrészt fanfárokat, vörös szőnyeget, de legalábbis egy alapos autóismertetést és hosszadalmas ügyintézést szokott kapni a kereskedésben jutalmul. Na, itt a rohanásban a fanfárokra és konfetti-szórásra nem maradt idő, de miközben írogattam alá a dokumentumokat, a fickó próbálta a legfontosabbakat elmagyarázni Autóka működéséről és a további teendőkről. Két helyre elég korlátozottan tudok egyszerre figyelni, de annyi azért megragadt, hogy majd postán kapok valami igen fontos dokumentumot, azzal zárul le az egész autós cécó, és ez kb. egy hónap múlva esedékes.

Visszaérve a nyaralásból el is feledkeztem az egészről, csak hónapok múlva találtam meg a cetliket a postaládámban, hogy ajánlott levelem érkezett, leszek szíves átvenni. Én a papír alapú levelezést elavult formának tartom, így nem igazán nézem a postaládát, az ügyfélkaput viszont túl modernnek, ezért nincs regisztrációm. Ebből következik, hogy minden hivatalos dokumentumról kb. hetekkel szoktam lemaradni. Most is ez történt, de azért bementem a postára, hogy hogyan lehetne hozzájutni a levélhez, plusz megpróbáltam kisilabizálni a feladót, és az alapján kikövetkeztetni, mennyre fontos az ügy. Ha pl. a NAV-tól kapok valamit, akkor ott helyben lefosom a bokámat, vigyázzba vágom magam, majd azonmód, szaros gatyában, farkafelvágva (na jó, ezt átvitt értelemben) rohanok intézkedni. Ha viszont az önkormányzattól jött levél, akkor csak ráérősen legyintek, mint egy vérbeli Pató Pál, akit megcsípett egy másnapos cecelégy.

Az értesítőn Belügyminisztérium szerepelt és mivel a postán nem tudtak segíteni, gondoltam, felhívom akkor a belügy portását (vagy telefonközpontosát, vagy kit), hiszen alig hívogatják páran, biztos örülni fog, ha fecserészhet velem, pláne név szerint emlékszik majd, kinek is küldtek ők levelet néhány hónapja. A pali elég rutinos volt, meg se lepődött a kérdésen („Nem tudja véletlenül, miért kaptam Önöktől levelet?”), és egyből sorolni kezdte: erkölcsi bizonyítvány. Nem emlékeztem, hogy kértem volna ilyet, a lelkem patyolat, ezt mindenki tudja, mondom neki, sorolja tovább. Aszongya: vettem-e autót? Na, mondom, ez lesz az, itt meg is állhatunk: mit kellett volna kapnom és hol jutok hozzá? Rögtön megnyugtatott, hogy a törzskönyv a kérdéses papiros (valójában kártya, de erről fogalmam sem volt), és a helyi kormányablakban próbálkozzam, mert ott parkoltatják hónapokig az ilyen idióták miatt, mint én.

Másnap reggel rögtön be is jelentkeztem és sorra kerülvén előadtam ügyemet az ügyintézőnek. A következő párbeszéd játszódott le köztünk:

Én: Uram! A törzskönyvemért jöttem.

Ő, miután kérte a szokásos papírokat és fél óráig keresgélt, nem azt mondta, hogy valami matrózban hagytam (azon talán kevésbé lepődöm meg), hanem ezt: Már átvette.

Én: Nem vettem át.

Ő: De igen, itt az aláírása.

Én: Ez nem az én aláírásom.

Itt már kezdtem kicsit ideges lenni, mert addigra utánanéztem, mi a lófasz az a törzskönyv, de azért előkapirgáltam egyéb okmányokat az aláírásommal, sőt, a biztonság kedvéért alá is írtam párszor ott előtte és nagy grafológiai szakértelemmel kölcsönösen megállapítottuk, hogy tényleg nem hasonlít. Tovább próbálkozott:

Ő: Biztosan adott meghatalmazást.

Én: Biztosan nem adtam, azt se tudom, mi az.

Ezzel a meghatalmazás dologgal azért elbizonytalanított, de én megkeményítettem a szívemet és kötöttem az ebet a karóhoz. Az átvételi aláírások egyébként egy gyönyörű kockás füzetben sorakoztak, de sem az eredeti (olvasható) név, sem az, hogy mégis ki a kurvaanyja ő és milyen alapon vette át a törzskönyvemet, sem az ügyintéző neve nem volt feltüntetve. További három fejvakarással, meg két másik ügyintézővel később valamelyiknek eszébe jutott a kereskedő. És tényleg. Ahogy felhívtam, rögtön mondta is, hogy inkább ne firtassuk, hogyan került hozzá a kártya (meg miért nem hívott eddig), de kocsiba vágja magát és azonnal hozza.

Tanulság? Azt nem vagyok hajlandó leszűrni, de a kereskedő sráccal továbbra is baromi jóban vagyunk, mert egy tündérbogárka, az ügy meg már elévült, Autóka pedig azóta is vidáman parkol a ház előtt és hallgatja a dalaimat. Itt a vége fuss el véle, ha nem hiszed, járj végére!