A visszanyert szabadság

Egy megható és izgalmas történet következik arról, hogy ha pár igazán jólelkű, és elszánt ember egymásra talál, akkor közösen minden akadály leküzdhető.

Részemről ez a történet a vértesszőlősi siklóernyős starthelyen kezdődött. Álltam a meredek, néhol sziklás placcon, és a szintén kezdő cimborámra néztem. Biztos, hogy fel vagyunk erre készülve? Körülöttünk csupa rutinos pilóta, mindenki lelkesen készülődik, mi meg ott állunk beszarva. A szél oldalas, turbulens, kicsit sem kezdőbarát. Cserébe van itt szakadék, meg rengeteg fa, a leszálló pedig nagyon messzinek tűnik. Ekkor lépett oda mellénk Holló Attila, vagyis Csülök, ahogy mi ismerjük. Róla addig csak azt tudtuk, hogy tapasztalt pilóta, oktató, és embereket hurcibál különböző helyekre repülni. Jellegzetes stílusban elkezdett mesélni nekünk a hely adottságairól, és hogy mire kell nagyon figyelni ahhoz, hogy itt biztonságban tudjunk repülni.

Egy laza öt perces fejtágítás után már igencsak hálás voltam neki, mert sok buktatóra felhívta a figyelmünket. Szerencsére volt annyi eszünk, hogy segítséget kértünk egy tapasztalt pilótától, és Csülök nem volt rest kicsit oktatni minket. A lényeg, hogy a nap végén mindenki épségben ért haza, én pedig azóta is szívesen beszélgetek ezzel a kissé érdes humorú emberrel, a hazai siklóernyős szcéna jellegzetes alakjával. Ő tényleg egy régi motoros a repülés berkeiben, és elmondható róla, hogy az élete valóban a siklóernyőzés körül forog. Tudtam, hogy gyakran visz külföldre repülős túrákat, a videómegosztó oldalakon szoktam látni, ahogy az összeszerveződött vidám kis csapatuk különböző szép helyeket hódít meg Európa-szerte.

Aztán eljött a nap, amikor nem akartam hinni a szememnek. Egy viszonylag rövid videót nyitottam meg, amiben Csülök repül egy tandemmel, az utasa pedig egy kerekesszékes, önfeledten vigyorgó srác volt. Elvétve láttam már olyan videót, ahol mozgássérült utasok vagy pilóták repülnek ilyen speciális székben, de azt nem gondoltam volna, hogy magyar vonatkozásban is találkozhatok vele. Kis országunk ugyanis meglehetősen mostoha terep a repülés szempontjából. A külföldi csodák elég lassan, vagy egyáltalán nem gyűrűznek be hozzánk, már csak a földrajzi adottságaink miatt sem. Nincsenek hatalmas hegyeink, rajtuk kényelmesen nagy starthelyekkel, a lábuknál pedig focipályányi, tükörsima füves leszállókkal.

Nagyon örültem, amikor megláttam, hogy hazai viszonylatban is megjelent a kerekesszékes repülés, ráadásul ahogy teltek-múltak a hónapok, egyre több helyen bukkant fel az ASE-Wingchair név. Ennek az egyesületnek a berkeiben repül ugyanis a két tandempilóta, akik jelenleg itthon mozgáskorlátozott emberek reptetésével foglalkoznak. Csülök mellett még Nagy Balázs tandempilóta segíti ezt a nemes célt. Jelenleg két kerekesszékes utasuk/pilótájuk van: Dani Gyöngyi ezüstérmes vívó paralimpikon, és Dr. Deák Gábor, sikeres üzletember ugyanúgy beleszeretett ebbe a csodás sportba, mint oly sokan közülünk.

Már régóta gondolkodtam, hogy szeretnék róluk írni, mert tényleg egészen elképesztő az, amit együtt leraktak az asztalra. A végső lökést az adta meg, amikor azt olvastam, hogy Csülök és Gabi közösen távot repültek az Annecy-tó körül. Mindezt úgy, hogy mindketten szóló ernyővel mentek, nem pedig tandemben! Szóval a wingchair bebizonyította, hogy a levegőben eltűnik az a hátrány, amivel a mozgáskorlátozott emberek a talajon együtt élnek. Nem volt mese, tavaly decemberben billentyűt ragadtam, és levelet írtam nekik, pár kérdéssel, amik nagyon érdekeltek velük kapcsolatban. Íme hát az interjú, remélem a kedves olvasóknak is legalább annyira fog tetszeni a történet, mint nekem, amikor először olvastam. A kérdéseimre Attila válaszolt.


Először is kezdjünk egy kis bemutatkozással. Kik vagytok, mivel foglalkoztok, ha éppen nem a projekten dolgoztok, hogyan állt össze a csapat?

Kik vagyunk? Vidám, élettel teli emberek, siklóernyős pilóták és utasok. Foglakozásra nézve én magam főállású siklóernyős vagyok, oktató, tandempilóta, műszaki bevizsgáló, túraszervező, röviden megélhetési siklóernyős. A csapatban van olimpikon, pontosabban paralimpikon, sikeres üzletember-vállalkozó, és persze van hétköznapi munkásember is.

Jelenleg két tandempilótából, egy kerekesszékes pilótából, valamint egy kerekesszékes paralimpikon tandemutaskából (nem siklóernyőzésben olimpikon) áll össze a csapat, így négyen dolgozunk a projekten, ez a négyes fogat a krém. Sok szimpatizáns és segítő van körülöttünk ezen kívül, aki vagy szép szóval, biztatással, vagy tettekkel, cselekedetekkel segítenek minket. Ők a háttérmunkatársak, bár erről nekik fogalmuk sincs. Nekünk se, de az látszik, hogy nélkülük minden sokkal lassabb, nehezebb és drágább lenne.

Honnan jött az ötlet, hogy a szárnyasszékre szükség van, és hogyan jutottatok el egy már működő megoldásig?

A dolog párhuzamosan kezdődött több dimenzióban, vagy legalábbis helyen. A paralimpikon lánynak azzal a hülye dumával csavarta el a fejét a neki udvarló pilótabarátom: hogy mán pedig én tégedet megreptetlek, ha törik, ha szakad. Ez persze szabad fordításban történt így, valszeg ennél picit romantikusabb volt a dolog.

Én magam eközben a világot járva Franciaországban láttam, hogy speciális kerekesszékkel mindenféle, de tényleg mindenféle fogyatékkal élő embert reptettek. Nagyon tetszett ez a nemes cselekvés, azonnal beleégett az agyamba, hogy ilyesmit itthon is lehetne csinálni.

Ennek a két dolognak már csak össze kellett találkozni, hogy egymást erősítve kidolgozzunk egy rendszert. Az út nem volt feltétlenül rögös, mivel adott volt a pilótatudás, a lelkesedés a pilóták és az utasok irányából is. A kalandozásaink során megismertük azokat a repülőterületeket, amik alkalmasak lehetnek ilyen eszközzel való repülésre, és volt/van egy “kölcsönszekerünk” amit pont erre a célra terveztek és gyártottak. És van egy csomó – most még – „hulladékvasunk”, meg sok kreativitásunk, amikből reményeink szerint össze fog állni újabb repülős szekér, ha nem tudunk támogatásokból annyi pénzt összeszedni, hogy megvegyük a már kipróbált és tesztelt darabot.

A levegőben a szekér tehetetlenül inog, ezt meg kellett szoknunk, de mivel elég régóta vagyunk ebben a szakmában, ez a hozzászokás az első repülés első 15 percében megtörtént, onnantól kezdve a dolog egyáltalán nem volt zavaró.

amíg odáig eljuttatjuk, hát az személyiségfejlesztő

Milyen érzés volt először repülni tandempilótaként vele?

Félelmetes. Na jó, talán nem ez a jó szó, várakozásteljes izgalommal zajlott. Mivel még sose csináltuk, nem tudtuk, képesek vagyunk-e rá, mik a buktatók, a nehezítő körülmények. Pontosabban ezeket tudtuk, hiszen egy hagyományos tandemrepülésben van előttünk egy utas, akivel ha jól kommunikálunk, kooperatívan tud hozzá állni a dologhoz, mozgásával segíti a startolást, a leszállást. Itt meg ugye van egy tehetetlen szekér, hiába ül benne egy atomfizikus, vagy egy aranyérmes sportoló, nem tud segíteni a szekér mozgatásában, irányításában. Fel kellett készülnünk arra valahogy, hogy 60-100 kilónyi tehetetlen tömeget kell tudnunk mozgatni az ernyővel, ami ha már repülési helyzetben van, könnyű vagy könnyebb, de amíg odáig eljuttatjuk, hát az személyiségfejlesztő.

A franciák megoldják a startot és a leszállást három-négy, néha öt segítővel, nekünk volt egy, max kettő. Kicsi ország, kicsi segítség. A leszállás ugyanilyen volt. Nem tudtuk, ki tudjuk-e lebegtetni rendesen a kócerájt, kerékre szállunk-e le, vagy lábra, rohanhatunk a szekér után stb. De már az első repülése is tökéletesen sikerült, valószínűleg segített az elmúlt húsz év tapasztalata, meg az a közel ezer tandemrepülés, amit eddig sikeresen végrehajtottunk.

Kik repülhetnek az eszközzel? Milyen státuszban vannak? A jogi oldalát hogyan tudtátok elintézni?

A pilóták azok minden hájjal megkent… Ja nem, minden engedéllyel rendelkező, vizsgázott és gyakorlott, reporvosi engedéllyel rendelkező pilóták. Utas lehet bárki, utasnak nem kell orvosi. A jogi vonatkozása annyi, hogy a pilóta dönti el, hogy az adott utas alkalmas-e tandemrepülésre, emellett az utas nyilatkozik, hogy megismerte és elfogadta a siklóernyőzés veszélyeit (merthogy állítólag vannak), önként, nem kényszer hatására vesz részt a repülésben, továbbá nem áll alkohol, drog, vagy egyéb tudatmódosító szer hatása alatt. Ezt persze a pilóta is ellenőrzi, és ha mégis bűzlik a szesztől az utasjelölt, megtagadja a reptetést.

Hogyan tudjátok megoldani a felkészítést az első repülésre? Gondolom, hogy a kutyázás nagyságrenddel bonyolultabb, mint a hagyományos megoldásnál. Itthon tudtok készülni, vagy a hazai mostoha adottságok nem teszik ezt lehetővé, és mindenképp külföldön kell végezni magát az oktatást is?

Gyanítom, itt az önálló pilótaképzésre gondolsz. Először is ki kell, hogy javítsalak. A kutyázás, mint jelenség az ejtőernyősöknél van, amikor a földet érés után a pilótát az élénk szélben az ejtőernyő vonszolja a földön, mint Károly bácsit a Frakk kutya. Nálunk ez ritkán történik, nemigen jellemző, és amúgy is a földi gyakorlást kupolázásnak hívják, nem kutyázásnak. Természetesen tudom, hogy a kutyázás az ejésekre vonatkozik, de te is tudod, hogy a siklóernyős szlengben is megjelent. Ott pedig a kupolázást értik alatta. De oktass ki nyugodtan, persze. 🙂 (a szerk)

És persze, nehezített a pálya, és éppen ezért nem is arra törekszünk a képzésnél, (mint a hagyományos képzésben), hogy bármilyen helyzetet képes legyen megoldani a pilóta alámozgásos korrekcióval (hiszen nem tud alámozogni), hanem arra, hogy minél előbb felismerje, hogy a kialakult helyzet (a startolás különböző szakaszaiban) jó, előírásos-e, és akkor folytatható, vagy nem, és akkor szükséges a startmegszakítás.

Az oktatás első, kezdő lépései tudnak működni az ismert hazai gyakorlópályákon, de később, repülési céllal el kell mennünk külföldre, mert a magyar starthelyek és leszállók nemigen alkalmasak kerekesszékkel való repülésre, nem egyenletesek, a szekér könnyen elakad, felborul, stb. Van egy, talán kettő starthely az országban, ahol lehetséges, de ésszerűbbnek tűnik kimenni valamelyik tuti helyre egy hétre, és ott többet tud repülni, gyakorolni a növendék azalatt a pár nap alatt, mint itthon egy fél év alatt, rohangálva arra az egy szerencsétlen alkalmas helyre….

Itt jöhet szóba az orvosi kérdése, hiszen itt már a fogyatékkal élő ember pilótává képzéséről van szó. Az orvosi vizsgálat pszichés vizsgálatokból, vérnyomás, látásvizsgálatból, EKG vizsgálatból és vizeletből való kórságok vizsgálatából áll. Ezek alapján akár egy kerekesszékes ember is alkalmas lehet, de mivel ez még elég ingoványos talaj, még nem igazán tisztázott, ezért is jó, hogy a repüléseink külföldön zajlanak, ahol nincs orvosi megkötése a siklóernyőzésnek.

Görög tájak felett

Mire van szükség a hagyományos repülésekkel szemben ahhoz, hogy egy szárnyasszékes pilóta a levegőbe emelkedhessen, mondjuk egy túrán? Gondolok itt a segítőkre, extra felszerelésre, stb.

Egy picit jobb start és leszállókörülmények kellenek, mint a hagyományos esetben, bár normál repüléskor sem szeretjük a buckás, sziklás, gödrös placcokat, ezek igencsak nehezítik a szekér gurulását. Szükséges még egy speciális kerekesszék, ami kialakítása és statikai tervezése miatt alkalmas repülésre, sajnos a hagyományos, ami minden kerekesszékesnek van otthon, az nem ilyen. Az ernyő ugyanaz, mint a normál tandemrepülésnél. Minimálisan egy segítő mindenképpen kell, de azt lehet mondani, minél több van, annál jobb, gördülékenyebb a dolog. El tudnék képzelni magam körül minden startnál négy-öt huszonéves lánykát segítőnek. 🙂

Milyen szárnyakat használtok? Van valami speciális követelmény, aminek meg kell felelnie a szék miatt?

Szerencsére nincs. Ezek így is baromi drágák, amiknek az árát valahogy elő kell teremtenünk. Annyi a megkötés, hogy bele kell férnünk az ernyő súlyhatárába, se nem lehetünk könnyebbek, mint a minimál súly (ez a 15-20 kilós szekér miatt eleve lehetetlen), és ne is legyünk túlsúlyosak. Én olyan max 90 kg-os testsúlyú utast tudok vinni a szekérrel, kollégám könnyebb nálam, így ő akár egy 110 kg-os utassal is belefér a limitbe.

Mennyire tér el a wingchair a hagyományos beülőtől, gondolok itt az irányíthatóságra a levegőben? Testsúlyáthelyezés, teljesítményromlás, stb.

Ahogy már említettem, jókora tehetetlensége, kilengései vannak a szekérnek, ezt kezelnie kell tudni a pilótajelöltnek és a pilótának. A viszonylag merev felfüggesztés miatt a testsúlykormányzás igencsak korlátozott, nagyjából olyan, mint a speciális versenybeülőknél, alias pondróknál.

Teljesítmény romlás a nagy alaki ellenállástól természetesen van, pontosabban a siklás romlik, de mivel a nagy légellenállás miatt a pilóta hátrébb kerül a normál siklás nyugalmi helyzetétől, ezért a kisebb állásszög miatt a siklóernyő gyorsabb. Mivel gyorsabb, ezért több felhajtóerő képződik, ami javítja a siklást. Tehát lényegében semmi sem változott. 🙂

Ez persze nem így van, kétségtelenül gyorsabb így a cucc, valamivel jobban süllyed, de még így is jobban repül, és nagyobb élvezetet jelent, mintha mondjuk otthon ülnénk a kandalló előtt. Mivel nem tudunk róla, hogy valahol a világban kerekesszékes siklóernyős távrepülő versenyt rendeznének, így azt hiszem, a teljesítményromlás elhanyagolható jelenség.

békét kötünk a sorsunkkal

Az első videót, amit tőletek láttam, bevallom, hogy párás szemmel néztem végig, borzasztóan meghatott, és szívből örültem, hogy ilyet láthatok. Kérlek, meséld el azt a pillanatot, ami nagyon megfogott ezzel kapcsolatban – mondjuk, amikor rájöttél, hogy nagyon jó helyre ment az a sok energia, amit ebbe belefektettetek!

Azt nem tudom elmesélni, hogy mi fogott meg téged, csak találgatni tudok. 🙂 Valószínűleg ugyanaz, ami minket is: az a mámorító érzés, hogy valakinek olyan dolgot sikerült megmutatni, olyan élménynek lehetett a részese, ami addig elképzelhetetlen volt számára. Oktatói pályafutásom alatt szerencsére nagyon sokszor átéltem és átélem ezt az érzést, hiszen a normál tanfolyamokon, vagy repülésekkor is egy nagy kupac csodával ajándékozzuk meg a résztvevőket, ez itt egy kicsit mégjobban kiélesedett.

Nem tudnám megmondani, mitől több ez, hiszen a normál és a roki utas is, vagy növendék is vágyik a repülés csodájára, és mind a kettő ugyanúgy éli is meg, de a rokinál van benne valami plusz, ami egy hihetetlen energiatöbblettel jelentkezik. Nekik ez talán nagyobb lépés, nagyobb tett, nagyobb csoda, mint az „egészséges” embertársaiknak.

Az első repülésünkkor Gáborral együtt könnyeztünk a leszállóban, és a mai napig könnybe lábad a szemem, amikor végignézem azt, vagy bármelyik videót. Azóta sok élménnyel lettünk gazdagabbak együtt is, és azok is, akik egy kicsit is, de részesei voltak repüléseinknek akár szólóban, akár tandemben. Minden egyes startot és leszállást hatalmas taps és ünnep kísér, mintha épp egy békeszerződést írnánk alá. Valójában talán azt is tesszük, békét kötünk a sorsunkkal, és elkezdünk azzal együtt élni, nem búslakodunk rajta.

A siklóernyős népek egyszerre tudnak nagyon elfogadóak, és borzasztó kritikusak is lenni, mint tudjuk. Mik voltak a reakciók a többi pilóta/oktató részéről, amikor először hallottak erről a kezdeményezésről? És mit reagáltak, amikor először látták repülni szólóban?

Eddig szerencsére csak pozitív visszajelzéseket kaptunk, mindenki a támogatásáról biztosít minket. Igen, sokszor kritizálják egymást a pilóták, hol joggal, hol jogtalanul, megy a kinek a micsodája nagyobb harc, meg hogy te mennyire felelőtlen vagy, meg hasonlók. Itt nincs ilyenről szó. Fel sem merült senkiben, hogy ez felelőtlenség lenne, hogy veszélybe sodorjuk ezeket az amúgy is szerencsétlen embereket. Ez egy jó dolog úgy, ahogy van. Tudják, hogy nem magamutogatásból, hanem segítő szándékkal csináljuk, és azt is, hogy nem nyeretlen kétévesek vagyunk, hanem komoly múlttal rendelkező pilóták. Aki egy ilyen kezdeményezésbe, küldetésbe bele tud vagy akar kötni, az tényleg egy rosszindulatú ember.

Nem beszélve arról, hogy ez hatalmas reklám lehet a sport részére, mivel e pillanatban nagyon negatívan állítja be a média a repülősportokat, és azok űzőit. Ha meg tudnánk mutatni ország-világ színe előtt, hogy mennyire szép, és biztonságos is tud lenni a siklóernyőzés, az növelné annak elfogadását, és talán a hatóságok szigorát is enyhítené, növelhetné a növendékek számát, felhívhatnánk a figyelmet az országunkra.

Mik a jövőbeni terveitek, milyen segítségre van szükségetek, hogy azokat elérhessétek?

Szeretnénk rendezvényeket szervezni itthon is, jellemzően sík földön, csörlésből, ahol két pilótával napi szinten tíz-tizenöt székes repülést hajtunk végre. Ezeken a rendezvényeken részt tudnának venni, és feladatokat tudnának vállalni cégek, szervezetek tagjai, mint egy érzékenyítésen és csapatépítő tréningen, a hozzátartozók, akik együtt élhetnék át szeretteikkel a repülés csodáját, és persze más pilóták is, akik együtt repülhetnének kerekesszékes társaikkal.

Ezek megvalósításához elsősorban pénzre van szükségünk. Barátok, ismerősök, szimpatizánsok felajánlották, hogy segítenek a szervezésben, a megvalósításban, de a szükséges eszközöken nem tudjuk ingyen megszerezni. Ahhoz, hogy professzionálisan, és a legnagyobb biztonsággal menjenek a rendezvények, a piacon kapható legjobb minőségű, új ernyőket, beülőket, szekereket kell megvennünk, ez pedig nem kevés pénz.

Ha ezek meglennének, a többi már gyerekjáték. Mivel szeretnénk ezt karitatívan csinálni, és a repülésekért nem, vagy csak minimális pénzt kérni, azokból nem tudjuk kitermelni az eszközök árát, mindenképpen külső segítségre van szükségünk. Ha elkérnénk a repülések valós árát, azt hiszem, vagy nulla, vagy csak töredék számú utasunk lenne, az egész kezdeményezés csírájában halna meg.

Van esetleg valami igazi siklóernyős sztorid a szárnyasszékkel kapcsolatban, amin azóta is együtt nevettek, ha előkerül?

Talán Gábor első önálló repülése Annecyban. Repült ő már itt-ott, de ezen a helyen először. A túra első napja, első start, nap eleje, tehát tényleg a délelőtti kábulat, vagy a valami ilyesmi. Mindenki felfokozott idegállapotban, még a franciák is úgy vigyázzba vágták magukat, mintha Normandia partjainak ostromlóit látnák, vagy mintha Bonaparte állna előttük személyesen.

Feszült csend, feszült idegszálak, szél se rebben (persze hogy nem, még korán van, teee) Gáborral egyszerre lélegzünk, próbálunk ráhangolódni egymás rezgésére. Mindketten tudjuk, ez a start meghatározója lesz az egész hétnek. Ha jól sikerül, innen már csak előre, és feljebb, el akarjuk érni, hogy együtt távot repüljünk a héten. Igen nagy tervekkel jöttünk ilyen messzire, nem adjuk alább! Ha nem sikerül, akkor Gabi kórházba, én börtönbe, a csoport többi tagja szélnek megy, az országunkat beszántják, behintik sóval, hogy magyar még véletlenül se teremjen több.

Szóval volt tétje a dolognak. Jönnek az első befújások, de még kevés… Telibe süt minket a nap, talán már termikek is kezdenek éledezni, de rólunk már ömlik a víz. Gabi felöltözve nyakig, hisz repüléshez mindig beöltözünk, mert fönt, a magasban hideg van, én meg csak úgy spontán klimaxolok, a 30 fok tűző nap kombót nem a földön szeretem megélni, hanem vagy a vízben, vagy fönt a magasban, ahol már kellemesebb. De hát valakinek ezt is kell csinálni, mondta a vécékefe…. Szóval várunk. Jó ideje. A hátunk mögött a nép kezd zúgolódni, menjünk már, mit szarakodunk ennyit. Kicsit talán csökken az érdeklődés és a tisztelet irántunk, hiszen a napon álldogálni azért mégsem olyan dicső dolog, lássuk be.

De néhányan tudják, hogy a megfelelő pillanatra várunk. Startot rontani persze ér, megszakítani is ér, de ezekben mindig benne van az, hogy plusz 15-20 perc, mire újra összekészülünk, addig persze tovább izzadunk, vagy akár a sérülés veszélye is. Úgyhogy nem megyünk bele kétes kimenetelű dologba, várjuk a tutit… Aztán szépen meg is érkezik: pont szemből, pont olyan erővel, pont olyan hosszan fúj a szél, ahogy mi azt elképzeltük, és ahogy szeretjük. Pattogós vezényszavak, és már rohanunk is. Koncentrálok az ernyőre, koncentrál Gabi is, vezeti föl szépen, miközben várja, hogy mit mondok. Ellenőrzöm az ernyő mozgását, töltődését, minden rendben. A rádióm futás közben valahol elhagyom, de ez most sokadlagos probléma, majd meglesz. Fékezd meg! Hangzik az utasítás, Gabi fékez, korrigál, és máris a levegőben! Taps, ováció, mintha a súgógép mondaná. Én a lendületemet elvezetvén leülök a földre, csúszok még 1-2 métert, majd megállok. Hatalmas koppanás. Az első nagy kő leesik a szívemről. Jól van, sikerült, a levegőben van. Felállok, keresem a rádiót, vagy talán valaki a kezembe adta? Olyan feszültség és koncentráció van rajtam minden egyes kerekesszékes startnál, hogy tán még a nevemet sem tudnám megmondani, ha valaki kérdezné…

Oktató a fűben, növendék a levegőben

Zihálva elkezdek beszélni a rádióba, dicsérem Gabi startját, dicsérem magunkat, ránk fér. Mondom az instrukciókat, forduljon erre, forduljon arra, haladjon ide meg oda. Közeledik a leszálló felé. Segítem a behelyezkedést, miközben Zsolti, egy másik a túránkon részt vevő pilóta halkan megkérdezi: “Van valaki lent?” “Tessék?”- kérdezek vissza. “Van valaki lent, aki fogadja?” – teszi fel újra a kérdést, most már konkretizálva a lényeget.  A siklóernyős pilóta önmagától száll le, majd leszállás után összeszedi a felszerelést gyorsan, és kimegy a leszállómező szélére, hogy ne zavarja a többi leszállót.  Ha leszálláskor a szél oldalra billenti az ernyőt, alámozgással tud korrigálni. Ez a két dolog egy kerekesszékes pilóta számára lehetetlen. “ÖÖÖÖ” – hangzott bárgyú válaszom, amikor felismertem a hiányosságunkat, hiányosságomat. Eddig minden egyes repülésnél, bárhol is volt az, mindig előreküldtünk valakit, aki már leszállt, és várta Gabit, hogy segítse az összeszedést, a leszálló elhagyását. Most, ki tudja miért, tán a reggeli kábultság, tán a felfokozott idegállapot, tán valami egészen más hatására ezt nem tettem meg.

“Csabi,Csabi!” – szólt a másik, levegőben lévő pilótának. “Ha tudsz, siess már lefelé, hogy tudj segíteni Gabinak, köszike!” – hangzott a reménytelen kérés, hiszen Gabi eddigre már besikló pályán állt, pontosabban repült, 50 méterre a talaj fölött, míg Csabi még fönt volt vagy 3-400 méter magasan. Gabi besiklik, húzza a féket, kilebegtet, és végrehajt egy gyönyörű, tökéletes landolást. Igen ám, de ebben a pillanatban kap egy oldalfújást, az ernyő billen, Gabi a székkel utána, és álló helyzetben úgy felborult, mint a büdösbogár!

Néma csend a starthelyen, én már hallom is a bilincs csattanását a csuklómon, érzem a hatalmas vasgolyó súlyát a bokaláncomon, kötél surlódását a nyakamon, stb. A franciák rohannak oda. Nagyon futnak. Kétségbeejtő sebességgel. Minél közelebb vannak, én annál rosszabbul érzem magam, hamarosan eljut hozzám Gabi halálhíre. Persze kicsit túldramatizálom, álló szekérrel nem lehet nagyot esni, tényleg csak borulni lehet, de hát akkor is ez az én hibám, hiányosságom, én nem biztosítottam lent embert. Persze ha bárki kérdezi, letagadom, és azt mondom, hogy előre megbeszéltem a franciákkal, hogy menjenek segíteni. És hát tessék, mennek is! Mit mennek, szinte repülnek a levegőben, úgy vágtáznak oda. Egy örökkévalóságnak tűnő időciklus után felharsan a rádió, és Gabi boldog, vigyorgó hangja: Minden ok, felállítottak, betoltak az árnyékba, és kaptam egy sört!  Persze Gabikám, egészségedre, én közben öregedtem 10 évet, de ne is törödj vele!

A hét további napjai kicsit őszebben, de annál körültekintőbben zajlottak, mindig volt segítő a leszállóban, és a túra utolsó napján, mintegy megkoronázva az egészet, elfeledtetve velünk a kezdeti nehézségeket, Gabival együtt körberepültük az Annecy tavat! A világ első kerekesszékes távrepülését hajtotta végre a barátom, és én segítőként a részese lehettem. Alig találtam el a 3 focipályányi leszállót, úgy potyogtak a könnyeim a meghatottságtól.

Köszönöm, hogy leírhattam, újra átéltem a közös csodánkat.

Én köszönöm, nagyon jó volt megismerni titeket!


Eddig tartott hát ez a szívmelengető történet, borzasztóan örülök, hogy megoszthattam az olvasóinkkal. Megtiszteltetésnek veszem, hogy a kis oldalunkon jelenhetett meg az ASE-Wingchair története, és bár semmi közöm az ő sikereikhez, mégis elképesztően büszke vagyok rájuk. Tényleg kiváló példát mutatnak mindenkinek, mert bebizonyították, hogy ha megfelelő emberek lehetetlent nem ismerve dolgoznak a kitűzött célon, akkor abból előbb-utóbb valami kis csoda lesz. Szívből kívánok minden jót, és remélem a jövőben minél több segítséggel élő embernek tudjátok megadni azt a szabadságot, amit a talajon nem élvezhetnek teljesen!

Ha valaki szeretné nyomon követni az ASE-Wingchair történetét, esetleg úgy dönt, hogy segítséget szeretne nekik nyújtani, akkor érdemes meglátogatni, és követni a Facebook oldalukat:

ASE-wingchair @Facebook

 

42 thoughts on “A visszanyert szabadság

  • January 16, 2018 at 13:17
    Permalink

    Neztem a videot, es kiujult a teriszonyom.

  • January 16, 2018 at 13:23
    Permalink

    Ez nagyon jó volt.

  • January 16, 2018 at 13:33
    Permalink

    ( a “kutyázás” pedig teljesen mást jelent az ezen az oldalon megjelenő posztokban:D )

  • January 16, 2018 at 13:47
    Permalink

    Szolg közl.:
    Ha wolf és bernard ügyesek voltak, akkor ez marad vezető tartalomnak kiemelve a főoldal tetején egy darabig.
    Az új posztok alatta jelennek majd meg. A következő fél 4-kor.
    Ilyet eddig nem próbáltunk, de ne lepődjetek meg.

    • January 16, 2018 at 13:50
      Permalink

      Nem frissít ez a rohadt diszkász. Azt hittem, hogy senki sem szólt még hozzá, pislogtam is.

      • January 16, 2018 at 13:57
        Permalink

        te betikkelted neki, hogy maradjon ott? 🙂

        • January 16, 2018 at 13:58
          Permalink

          Nem. Fogalmam sincs, hogy hol kell. 🙂

          • January 16, 2018 at 14:00
            Permalink

            Na, megvan. 🙂

          • January 16, 2018 at 15:37
            Permalink

            Az semmi, de működik is. :))

          • January 16, 2018 at 15:41
            Permalink

            Pláne.

    • January 16, 2018 at 14:10
      Permalink

      25 perc múlva? 🙂

      • January 16, 2018 at 14:10
        Permalink

        😀

      • January 16, 2018 at 14:15
        Permalink

        #25percmúlva

      • January 16, 2018 at 14:33
        Permalink

        Az a poszt tegnap volt.

    • January 16, 2018 at 15:04
      Permalink

      És színesek lettek a tagok kategóriák is! A végén még megtöritek a cinizmusomat!

  • January 16, 2018 at 14:25
    Permalink

    Igazán klassz ez az interjús megközelítés!
    Kösz Volfi!

    • January 16, 2018 at 14:29
      Permalink

      Köszi! Reményeim szerint lesz még.

  • January 16, 2018 at 14:33
    Permalink

    királyság. végre egy interjú a honlapon.

  • January 16, 2018 at 14:46
    Permalink

    Mennyire geci jó lett ez, bassza meg.

    • January 16, 2018 at 15:17
      Permalink

      kibaszott ocsmányul beszélsz bazmeg

      szépek a színes kis bigyók

      • January 16, 2018 at 15:25
        Permalink

        Próbáltam addig megőrizni a corporate kéket, ameddig lehetett. A legváratlanabb helyről jött a támadás, blue megölte a kéket.

        • January 16, 2018 at 15:28
          Permalink

          biztos nem titánból volt, ezt nem tűrhette tovább

      • January 16, 2018 at 17:49
        Permalink

        Óvástárgyalás ( emberünk nagyon csúnyán beszélt, és olyan hangosan, hogy a zsűri fülét is baxta már, a zsűri adott be óvást ellene, asszem 69-es szabály ), óvottat kérdezi a zsűri, mégis mi a véleménye:
        – Dehát én egy kibaszott kurva szót nem káromkodtam, basszá….
        – Köszönjük, DSQ.

  • January 16, 2018 at 15:08
    Permalink

    Hopp de szép színes lett az oldal…

  • January 16, 2018 at 16:18
    Permalink

    Ez nagyon klassz lett.

  • January 16, 2018 at 17:35
    Permalink

    Spacewolf.
    Az első farkas aki írni tud.

    • January 16, 2018 at 17:37
      Permalink

      olyan mély

      • January 16, 2018 at 17:51
        Permalink

        instant coelho.
        amúgy volt az a hülye reklám, arról jutott eszembe.
        https://youtu.be/PUT6VjnZ3Cc?t=115
        (ne nézd meg az egészet, mert agyrákot kapsz, hogy ez volt a ’90-es évek…)

        • January 16, 2018 at 17:53
          Permalink

          nem csak ez volt hálisten 🙂

    • January 16, 2018 at 18:27
      Permalink

      Söröket a szerkesztőségbe. 🙂

      • January 16, 2018 at 18:52
        Permalink

        Ezért az írásért egy ujjnyi glenmorangiet felkólázhatsz. Majd megpróbálok hagyni egy picit.

        • January 16, 2018 at 18:53
          Permalink

          Látom ez megmaradt. 😀 Köszi

  • January 16, 2018 at 17:45
    Permalink

    köszi, ez nagyon tetszett 🙂

  • January 16, 2018 at 17:47
    Permalink

    ehhez azért ember kell. tiszteletem az uraknak!

  • January 16, 2018 at 19:36
    Permalink

    Hát ez nagyon szép volt.

  • January 16, 2018 at 19:44
    Permalink

    “A kutyázás, mint jelenség az ejtőernyősöknél van, amikor a földet érés után a pilótát az élénk szélben az ejtőernyő vonszolja a földön, mint Károly bácsit a Frakk kutya.”

    Ez annyira tetszett!!!!

Comments are closed.

%d bloggers like this: