Akaszd fel magad a szuvasodó fogamra!

Damilt csomózok fájó fogamra, a másik végét egy öngyilkosjelölthöz kötöm, így ha kiugrik az ablakon, kirántja a fogam is.

A felettem lakó nő napok óta fogadkozik minden szembejövőnek, hogy öngyilkos lesz, én pedig félek a fogorvostól – ám telnek a napok, és hiába ücsörgök a damilt szopogatva, a felettem lakó korosodó asszony csak nem akarja kivetni magát a mélybe. Felmegyek hozzá, hogy számonkérjem. Azt mondja, tervezi, hogy véget vet az életének, de csak akkor, ha tényleg elköltözik a városból a szomszéd társasházban élő lánya. Fogott egy damilt, és a lánya bokája köré csomózta, a másik végét pedig a saját teste köré, így ha a lánya kihajt a városból, őt egyszerűen kirántja az ablakon a damil. Ezzel együtt az én fájós fogamnak is annyi lesz végre, teszem hozzá magamban.
Felhívom a lányát, azt feleli, addig nem költözik el, amíg a férfi, akivel együtt akar élni, nem válik el a feleségétől. Kötött egy damilt a férfi csuklójára, így ha az aláírja végre a válási papírokat, az olyan erővel rántja meg a zsineget, hogy őt kirepíti ebből a városból. Amitől kiugrik az anyja az ablakon. És ami végre kirántja a lyukas fogat az én számból is. (Teszem hozzá magamban.)
Ha ez egy szokványos kisegér húzza a cicát, a cica a kutyát, a kutya az unokát, az unoka a nagyanyót, a nagyanyó a nagyapót, a nagyapó a répát mese lenne, persze nem állna meg itt a dolog, tovább nőne a szardomb, de az élet ritkán egy szokványos  kisegér húzza a cicát, a cica a kutyát, a kutya az unokát, az unoka a nagyanyót, a nagyanyó a nagyapót, a nagyapó a répát mese. Így amikor elérem telefonon a férfit, sikerül meggyőznöm róla, hogy írja alá a kibaszott válási papírokat, és ez beindítja a láncreakciót.
A lány elröpül a városból, ám a felettem lakó nő csak nem akar kiesni az ablakon. Ott ülök a damilt szopogatva. Mérgemben felrohanok a lépcsőn. Nem telik sok időbe, hogy rátaláljak a hullára: a kádban fekszik, felvágott erekkel. Sehol a damil, ami eddig a lányához kötötte. Úgy tűnik, végül csak lehámozta magáról, talán azért, hogy a lányának ne kelljen azzal a tudattal élnie, voltaképp ő ölte meg az anyját. De az öngyilkosságról magáról nem tett le. Ezzel csak az a gond, hogy nekem továbbra is rohadtul fáj a fogam.
Később, amikor a saját lakásomból hívom a mentőket, nem megy ki a fejemből, hogy valamit elfelejtettem. Csak amikor a zsernyákok becsöngetnek hozzám, jövök rá, hogy még mindig egy damil szál köt össze a hullával.
– Velünk jönne a rendőrőrsre? Úgy érezzük, valamilyen szálon kapcsolódik az ügyhöz! – mondja a zsaru, és röhögni kezd. Telnek a percek, de nem tudja abbahagyni a röhögést. Nem tudnak kikérdezni a rendőrőrsön sem, mert még mindig nem tudják abbahagyni a röhögést. A damil bizonyíték, így nem vehetem le a fájó fogamról. Ott kell ácsorognom a boncoláskor a közelben, s arra gondolom, bárcsak esne le a hulla a műtőasztalról, akkor legalább kirántaná végre a fogam.
A rendőrség végül engedélyt ad a temetésre. A boncolási eredmény nem utal idegenkezűségre. A damilt viszont továbbra sem vehetem le, mert nem tisztázott a szerepe az ügyben. Nem kérdés, hogy megyek-e a temetésre, a zsineg miatt ott kell lennem. A vállamon zokog a nő lánya, és azt sikoltozza, ő a felelős mindenért. A sírgödör olyan mély, hogy nem látni az alját. Ahogy egyre lejjebb és lejjebb eresztik a koporsót, megfeszül a damil, és húzni kezd maga után a súlyos láda.
Fájó fogam gyökerei túl erősek, sehogy sem akarják elereszteni az állkapcsom. A gyászoló tömeg egy ideig nézi, ahogy közelebb és közelebb vonszol a sírgödörhöz az ereszkedő láda – cipőm hosszú árkokat húz maga után a sárba –, majd valaki elkiáltja magát: – Állítsák meg! A koporsó után akar ugrani!
És ekkor megragad a gyászoló lány és húzni kezd. De a koporsó túl nehéz. Ekkor megragadja a lányt a gyászoló tömeg és a röhögő zsaruk. De még mindig vonszol maga után a koporsó. Nagyanyó megragadja a röhögő zsarukat, nagyanyót az unoka, az unokát a kutya, a kutyát pedig a cica. Ekkor megállunk végre és recsegni kezd valami a számban. Imádkozom, hogy törjön ki végre az az átkozott fog. De az állkapcsom kezd csak előrenyomulni. Lassú, hajókötél–ropogással elmozdulnak egymástól az állkapocsízületek – a fülem alatt pedig vércsík fut végig, ahogy seb nyílik a bőrömön, és mint apró damil szálak, napfényre kerülnek a vörös ínszalagok, amik még hozzákötik alsóállkapcsom a koponyámhoz. Leghátul a cica ránt egyet a soron, amitől mindannyian hátraesünk – az állkapcsom pedig egy nedves reccsenéssel végleg kiszakad a fejemből, a damil egy szempillantás alatt behúzza maga után a sáros gödörbe.
Miközben ott vergődöm alsó állkapocs nélkül és ömlik belőlem a vér, átfut az agyamon, hogy talán mégiscsak fogorvoshoz kellett volna fordulnom. Ekkor toppan oda hozzám egy fakabát és azt mondja: – Nem sejtettük, hogy ilyen szoros szálak kötik az elhunythoz. – Aztán röhögni kezd. A gyászoló tömeg csatlakozik, a röhögő zsaruk is röhögni kezdenek, az anyóka is, az unoka is, a kutya is és a cica is. Sőt. Még én is kuncogni kezdek – de csak valamiféle fojtott hörgés szakad ki a torkomból – az arcomba nyílt véres lyukban marionettbábuként táncol kapálózó nyelvem.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!
%d bloggers like this: