Az améba lelki élete

Nem túl rég szert tettem a kis Brehmre, és úgy érzem, hogy mindeddig kicsit igazságtalan voltam az amőbával (amébával) szemben: unalmasnak, rosszabb esetben pedig unalmasnak és kurva ijesztőnek gondoltam őket, van ugyanis közöttük egy olyan, a Naegleria fowleri, ami megeszi az ember agyát. Ebbe bele szokás halni.

Az amőba alapesetben nem túl bonyolult jószág, Entz Géza a Brehmben nagyjából úgy írja le, mint egy áttetsző, javarészt vízből álló nyálkás krumpliforma izét, de ez félrevezető: egyszeriben megmozdulnak az állábak. „De íme, megmozdul a tunya tömeg! Az améba testének felszinén kis dombos dudorodás kezd kidagadni” – jön izgalomba a tudós. Ahhoz képest, hogy tulajdonképpen csak egy ide-oda mászkáló kis takonyról van szó, az amőba meglepően ügyes: a moszatfonalak között úgy használja az állábait, mint más, szerencsésebb teremtések az igaziakat. Az amőbának persze nincs szája, amit meg akar enni, arra ráfolyik, aztán csinál magának egy gyomrot, ahol épp kényelmesnek érzi, végül kikakálja, ami nem kell neki.

De az améba ennél több. Entz arra invitál bennünket, hogy „vessünk ezek után egy pillantást az amébának bensőbb egyéni, vagy – ha szabad e kifejezéssel élnek – lelki életébe” .

Érted, nem csak megeszi az agyad, de lelki életet is él. Most már értem, miért nincs szíve.

Az améba cselekedetei meglepően tudatosnak tűnnek – ahogy Dennett mondaná, az intencionalitás, a valami irányába való tudatos törekvés látszatát keltik, de ezek, ahogy már a Brehmben is olvashattuk, csupán „egyszerű ingerlékenységi tünemények”. Az amőbának nincs agya, és nincsenek idegei, de a protoplazma idegek nélkül „érez”, a jószág pedig igyekszik elkerülni a számára kellemetlen szituációkat, így például összehúzódik, ha erős fény éri, és menekülni próbál előle. „Tény az, hogy az iszapban pihenő améba, mely jól teletömte magát apró moszatokkal, azt a benyomást teszi, hogy jól érzi magát, ellenben az, amelyet álmodozó pihenéséből nagy fénnyel vagy gyenge ecetsavval kizavartunk, azt a gondolatot ébreszti, hogy a fény vagy az ecetsav csiklandozása őkelmének éppen nincs inyére” – folytatja Entz.

Az amőba viselkedését a külső ingerekre adott reflexszerű válaszok határozzák meg – Dennett azt írja, hogy olyanok, mint a programozott robotok, amelyek adott ingerre adott válasszal reagálnak, ezek a reflexek pedig a tudatosság látszatát keltik, de felvet egy egészen aggasztó kérdést is: ha a legegyszerűbb egysejtű ilyen reflexek mentén működik, mint egy robot, vajon mondhatjuk, hogy az ük-ük-ük (sok ük)-nagyszülőnk egy robot volt?

És ha igen, miért döntött úgy, hogy agyat fog enni? És ki szólt neki, hogy egyáltalán létezik olyan, hogy agy?