Az az átkozott Lester már 50 éves!

Ha azt mondom Wicked Lester, a legtöbb ember fel sem emeli a tekintetét és olvassa tovább az újságját (bocs: mobilját) a metrón, ha viszont azt mondom KISS, akkor sokaknak már dereng valami. Olvass tovább, gyere velem, és derengjünk együtt!

De, kezdjük az elején. Az 1960-as években az egész világot a Beatles-láz tartotta izgalomban, és ez alól New York sem volt kivétel. Az amerikai zene (mai) felsőbbrendűsége még nem létezett, akkoriban mindenki a brit bandákat utánozta és oda fordult inspirációért.

Ekkor találkozott két Brooklyn-i zsidó fiú, akik mindenáron rocksztárok akartak lenni. Egyikük Stanley Eisen volt, aki egy művelt, középosztálybeli családból származott, másikuk Chaim Witz (alias Gene Klein), aki viszont sokkal szegényebb, és egy holokauszt-túlélő magyar anya egyszem gyermeke volt. (Mintha csak az amerikai Beatles, azaz Paul és John története lenne… Véletlen? Aligha!) Őket ma már Paul Stanley és John Gene Simmons néven ismerjük, de ne szaladjunk annyira előre.

Wicked Lester első lemeze 1971-ben jelent meg – pontosabban nem jelent meg…. illetve mégis… (na erre majd később visszatérek).
A bandát Brooke Ostrander (billentyűk), Stephen Coronel (gitár) és régi barátja Gene Klein (basszus/ének), illetve Stanley Eisen (gitár/ének) és Joe Davidson (dobok) alkották – őt rövidesen Tony Zarrella váltotta fel -, akik ’70-ben álltak össze. Először Rainbow néven nyomultak, de miután kiderült, hogy ilyen nevű banda már van – a jogdíjas herce-hurcát elkerülendő – inkább nevet változtattak. Ez lett a Wicked Lester. Első koncertjüket a „Richmond Community College”-ben adták, valahol Staten Island-en.

A Wicked Lester első lemezén erősen érezhető a Beatles hatása – bár saját a számok zömét Eisen és Klein írták. (Később, már a KISS korszakban többször is előkerült ez – a srácok által felvállalt – párhuzam a Beatlessel… de ez már egy másik sztori.) A dalok messze nem voltak olyan kemények és rockosak, mint amit később a KISS produkált. Tipikus Mersey Beat dallamok és harmóniák, némi rockos felhanggal, billentyűkkel és funkos konga-dobbal a háttérben. Mai füllel hallgatva… hát, hogy is mondjam… (hogy ne bántsak meg senkit): „aranyosak”, de legfőképp naívak és zöldfülűek. De ez, az akkor zenék többségére elmondható, szóval nem igazán lógtak ki a sorból – se felfelé, se lefelé. Olyan „ebből még akármi is lehet” zene volt ez…

Ígéretesen indultak, mind addig, amíg egyszer csak a próbatermükül szolgáló China Town-ban bérelt hodályt valaki ki nem ürítette. Magyarul ellopták mindenüket, a teljes dob szerelést, a Marshall erősítőket, a keverőpultot, a mikrofonokat, és mindent, ami csak a szobában volt és mozdítható. Csak a gitárok maradtak meg, amit előző este hazavittek a srácok magukkal. Ez óriási érvágás volt a fiatal, induló csapatnak, hiszen olyan csórók voltak, mint a templom egere. Ám ez a – munkamániás – Kleint és Eisent csak mégjobban feltüzelte!

A demófelvétel alapán kaptak egy lehetőséget egy lemez felvételére, amit esténként – és amikor a stúdióban éppen senki más nem dolgozott az aktuális lemezén – rögzítettek. Nem csoda, hogy majd egy teljes évbe telt, mire felvették azt az anyagot, ami a Wicked Lester bemutatkozó albuma lett. Pontosabban csak lett volna… (és most térek vissza arra, amit az elején ígértem).

Ugyanis azt történt, hogy amikor a kész felvételt leadták Don Ellisnek (aki az Epic’s Records kiadó A&R direktora volt akkortájt), ő annyira bevágta a durcit, hogy nem volt hajlandó megjelentetni. Szerinte úgy volt szar, ahogy. Ő akkor úgy ítélte, hogy ezek a fiúk soha semmire ne fogják vinni, szóval kár is rájuk időt és pénzt pazarolni. Vagyis – ahogy az elején írtam – az album nem jelent meg. (Akkor és ott! – Persze ma már elérhető, hiszen a Casablanca Records – ami a KISS eredeti kiadója volt – megvette később a lemezkiadás jogait.)

A lényeg, a felvett lemez nem jelenhetett meg. Stanley és Klein pedig továbbálltak, a banda szétrobbant. Ők többet akartak. Valami mást, valami nagyobbat, valami szokatlant, valami olyat, amit még előttük soha senki nem csinált. És ebből az akaratból született a KISS, arcfestéssel, látványos színpadi show-val, titokzatossággal, meg mindennel, amitől a „You want the best, You got the best, the Hottest Band on Earth”-té váltak.

De ez már egy másik írás tárgya lesz… (ha ráveszem magam). Mert a KISS 50 éve van a rock/metál élvonalában, és ez alatt a fél évszázad alatt tényleg olyasmit hoztak létre, ami előttük még soha nem volt. Nem csak zeneileg, de merch-ben is – apropó, mondjatok még egy rock zenekart, akinek képregény sorozata jelent meg, akinek KISS-arcfestésű Barbie-babái vannak, bögrék, uzsonnás táskák, saját címkés vodka, meg isten tudja mi egyéb kacat… Paulnak a vérében a muzsika, Genenek meg az üzleti érzék. John Lennon & Paul McCartney párosa nincs többé, de Gene Simmons & Paul Stanley párosa még ma is aktív (és Paul épp most töltötte be a 70-et január 20.-án).

Az eredeti Wicked Lester lemezt csak két nóta, a „She” c. szám élte túl. Ez később a KISS „Dressed to Kill” albumán jelent meg hivatalosan, de alaposan áthangszerelve (semmi fuvola, semmi konga – csak Ace rockos gitárjátéka). A másik nóta, ami túlélte ezt a lemezt, a „Love Her All I Can” – mondanom se kell, hogy ez is erősen rockosítva -, áthangszerelve került felvételre (ugyancsak a Dressed to Kill lemezen).

Summa summarum, a korai Wicked Lester próbálkozás ment a kukába, de nem tűnt el nyomtalanul – hogy aztán egyszer csak előkerüljön – a KISS fanatikusok nagy örömére.

…és elárulok egy titkot: Most, amikor ezt a cikket írom Nektek, éppen a fejemen a füles, és már harmadszor hallgatom újra-és-újra az albumot (csak, hogy meglegyen a feeling). Nos, hozzá lehet szokni, nem is olyan gáz. De azért sehol sincs a későbbi KISS albumokhoz képest!

Ám, Ti sem ússzátok meg zene nélkül (rövid, mindössze 29:48 perces az album).
Itt a link:

https://www.youtube.com/watch?v=cAm-WmDxufc

Mára ennyi voltam.
A Rock ereje legyen Veletek!
\m/

címlapkép via Last.fm