Mi közünk van a kígyókhoz (na és nekik hozzánk)?

Az emberiséget réges-régen valami földöntúli kapcsolat fűzi a csúszó-mászó kígyókhoz – és most nem Ádámra és Évára gondolok (báááár… az se véletlen), hanem egészen másra. És mindjárt el is mesélem, miről van itt kérem szó.

2016-ban japánban a Nagoya Egyetemen végeztek el egy igen érdekes, és felettébb tanulságos kísérletet. Ebben a tudományos vizsgálatban 20 diák vett részt, akiknek különböző fotókat mutattak. Az sorozatképek első darabja egy nagyon homályos, elmosódott ábra volt, majd ahogy haladtak tovább, úgy kapták ugyanazt a fotót, de egyre élesebbre állítva a képét. A fotókon 4 állatfaj képe volt látható: macskák, madarak, halak és kígyók – persze külön-külön. A kísérletben azt vizsgálták a tudósok, mikor és hányadik (azaz milyen élességű) fotón tudják beazonosítani a diákok, hogy milyen állat is van a képen? És azt kaptál, hogy a diákok a kígyós fotót sokkal hamarább felismerték, mint bármelyik másik állatot – vagyis már egy erősen homályos és elmosódott kép is hamarább megszólaltatta fejükben a vészcsengőt.

Ez nem is volt meglepő a kutatók számára, ugyanis éppen azt vizsgálták, hogy miért reagálunk a kígyókra úgy, ahogy. Az elmélet, amit evvel a vizsgálattal igazolni akartak a „kígyó felismerési hipotézis”, vagyis a Snake Detection Hypothesis (SDH). (Ami, amúgy kiváló név lehetne egy metál vagy alternatív zenét játszó bandának…, de most nem a Metalhead rovatba írok, úgyhogy maradjunk a tudománynál.)

De vajon mi lehet az oka annak, hogy a kígyók ilyen mélyen bele vannak vésve a tudatunkba (sőt tudatalattinkba), beleértve az összes többi főemlős rokonunkat? Mi az a veszélyforrás, amitől évmilliók óta nem tudunk szabadulni? Mi az oka annak, hogy a főemlősök evolúciója során minden rokonunk agya úgy fejlődött, hogy egy kígyóellenes adaptáció megfigyelhető rajtuk, rajtunk?

Ugyanis nagyon úgy tűnik, hogy a kígyóknak fontos szerepük volt az evolúciónkban – és nekünk is az övékében. (Azért egy dolgot szögezzünk le rögtön az elején: Ez csak egy hipotézis, amit számos kísérletnek és megfigyelésnek kell még bizonyítania, és bizony az is meglehet, hogy az egész elmélet tévesnek bizonyul majd. És azt már most kimondhatjuk, hogy egyetlen állatcsoport – jelesül a kígyók -nem elegendő egy másik állatfaj – ez esetben a főemlősök – evolúciójának és adaptációjának megmagyarázásához, de némi szerepet bizony játszhatott benne.)

Nos, alapjáraton a tudósok egyetértenek abban, hogy az emberek és kígyók már régóta nem jönnek ki jól egymással. Az is bizonyos, hogy igen jók vagyunk a felismerésükben – és ennek evolúciós okai lehetnek. Ha ez igaz, akkor a történet kezdete nagyon régre nyúlik vissza. Valahova oda, ahol – a dinók kihalása után – az első emlősök felemelkedtek és a főemlősök fejlődése megindult.

Az mára már közismert és tudományosan elfogadott tény, hogy a korai emlősök patkány méretű állatok voltak, akiknek keményen meg kellett küzdeniük az őket prédának tartó ragadozókkal. A dinók kihalás után (valamikor a kréta korban) a kígyók virágzásnak indultak. Ők is kicsiben kezdték, de aztán – lábaikat elvesztve – egyre nagyobb méretűre nőttek. Eleinte más hüllőkkel (gyíkokkal, sőt fiatal vagy a tojásból frissen kikelt dinókkal) táplálkoztak. Ezt paleontológiai leletek igazolják. De nyilván más kisebb testű (emlős) állatok is szerepeltek a menüben, vagyis már a kezdetektől fogva menekülni kellett a kígyók elől. Ráadásul számos fajuk időközben mérget is kifejlesztett, ami még veszélyesebbé tette őket. Az SDH elmélet szerint a folyamatos veszélynek kitettség évmilliók alatt berögzült és hatással volt evolúciónkra, legalábbis ami a kígyók észlelését és felismerését illeti.

Az emberiség fejlődése során látószervünk (vagyis szemünk) lett az egyik legfőbb érzékszervünk, szemben más álatokkal, ahol a szaglás dominál. Ráadásul, mivel mindkét szemünk előre néz, ami tökéletes térlátást eredményez, vagyis az agyunkban is jóval nagyobb területet foglal el a vizuális ingerek feldolgozása, mint más állatoknál.
A kutatók megfigyelték azt is, hogy nem minden főemlős reagál a kígyókra hasonlóan. Ott vannak például a madagaszkári lemúrok és makik, akik nem igazán reagálnak a kígyókra. Ennek pedig az lehet a magyarázata, hogy Madagaszkáron nem élnek kígyók. Vagyis nem kell őket ismerni – mert minek. Ami nincs, az nem is lehet veszélyes rájuk – nem igaz? A spektrum másik végén azonban ott vannak azok a majmok (pl. a páviánok és makákók), akik olyan helyen élnek, ahol a kígyók mindennapos veszélyt jelenthetnek rájuk nézve. Ezeknek a majmoknak van a főemlősök között a legélesebb látásuk, beleértve a majdnem teljes színspektrumot is, így az ő agyuk ki van élesedve a kígyók látványára.

Ezt egy kisérlettel be is bizonyították. Olyan (fogságban nevelt) makákóknak, akik soha életükben nem láttak még kígyót, különféle képeket mutattak és közben elektródákkal mérték az agyi aktivitásukat. A képek között voltak különféle geometriai formák, más majmok arca és keze, és természetesen kígyók képei is. Azt tapasztalták, hogy amikor kígyó volt a fotón, a majmok agya gyorsabban és erősebben reagált, mint az összes többi kép esetében. Ráadásul a kígyók fotóira adott reakció is különböző volt: azokra a képekre hevesebb választ kaptak a kutatók, ahol a kígyó nem pihenő (értsd összetekeredett) állapotban volt, hanem támadó pózban.

Ám ez a létért folytatott háború nem csak a majmokra hatott, hanem a kígyókra is. Hiszen az evolúció törvényei szerint ez egy oda-vissza játék. A kígyók sem akartak áldozatai lenni az előbb-utóbb eszközt használó főemlősöknek (akik félelemből vagy csak úgy legyilkolászták őket), úgyhogy előbb-utóbb ők is fegyverkezni kezdtek. Ennek eredménye lett az egyre több mérgeskígyó. Majom őseiktől elválva a hominidák kétlábra álltak és elkezdtek eszközt használni, ami akár fegyver is lehetett (kövek, lándzsák, dárdák, és bármi, amit nagyobb távolságból is az áldozatra lehetett dobni). Úgyhogy a kígyóknak is szükségük volt közepes hatótávú fegyverre, vagyis elkezdtek „savat köpni”, pontosabban mérget. Egyes kobrák akár 2-3 méterre is képesek a mérget kilőni, ráadásul éppen a szemet támadva – ami egy elég friss innováció a kígyóknál (legalábbis evolúciós léptékben) – és a méreg-koktél, amit kilőnek nem gyilkol, csak paralízist okoz és/vagy vakságot (átmenetileg, vagy végleg). Ám ez elegendő ahhoz, hogy a kígyó megszökjön a számára életveszélyes támadó elől.

Azaz nagyon úgy tűnik, hogy volt valamilyen evolúciós nyomás, ami kiválogatta azokat az egyedeket, akik erre képesek voltak és így továbbadták utódaiknak e képességet. Paleontológia evidenciák alapján ez a szelekciós lépés pont akkor történt, amikor a hominidák megérkeztek a kígyók lakta területre. Persze könnyen meglehet, hogy más lények ellen fejlesztették ki e képességüket, ám az akkor is meglepő „véletlen”, hogy egybe esik a megérkezésünkkel. Ráadásul mely más fajnak néz előre mindkét szeme a feje közepén? Nem soknak. Szóval nagyon gyanúsan füstölög az a puska, és okunk van feltételezni, hogy lőttek is vele…

Nem egy gyakori és mindennapos elképzelés két állatfajnak ilye mértékű kölcsönhatása egymás evolúciójára (vagyis a természetes kiválasztódás menetére), ám ez esetben lehet, hogy nyakon csíptünk egy tettest.

Úgyhogy a SDH egy igen érdekes teória, ami még további vizsgálatokra szorul, ám mindenképpen mutatja, hogy „minden mindennel összefügg” az evolúciós nagy társasjátékban. És lehet, hogy találtunk egy újabb puzzle-darabkát, ami pont beleillik a hiányos képbe!

Úgyhogy, ha a csajod egy erdei sétán felvisít, hogy KÍGYÓ, akkor nem tehet róla, ősi ösztönből tette. De te nyugtasd meg, hogy az igazi kígyó nálad van, és ha hazaértek nem félsz használni…

Na, én most elkúszok,

Sziasssssztok…