Az éltető párizsi
Koleszos korában ez ember sok olyasmit is megzabál, amiről korábban nem is gondolta volna, hogy ehető. A parizer viszont nemcsak ehető, hanem egyenesen finom, főleg, ha nincsenek nagy elvárásaink, éhesek vagyunk és rajongunk az ipari hulladékokért.
Én pl. ilyen vagyok. A parizert meg különösen szeretem, de csak marhapárizsi formájában. Ennek a húskészítménynek a történetét máshol már összegereblyézték, nem is akartam erre szót vesztegetni, de az egyik sztori valahol jól megragadja a parizer legbelső lényegét, az egész fílinget:
Egy francia pilóta gépe lezuhant sertésszállítás közben, a helyszínelők bezacskózták, ami marad belőlük, az egyik hülye laboros pedig uzsonnának nézte és elfogyasztotta a bizonyítékot.
Ez a rövidke leírás persze több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol, kezdve onnan, hogy miért szállítana valaki malacokat repülővel, egészen odáig, hogy miért nem félt a nyers (esetleg férges) disznóhústól a laboros pali, vagy ha már rajong a véres húspépekért, miért nem ütött hozzá legalább egy tojást, meg dobott bele egy kis hagymát, és főleg: miért nem várta meg vele a vacsorát. De ezeket most elengedtem. A lényeg, hogy a 19. század közepétől már ezen a néven lehetett fogyasztani és az 1937-es Fűszerkereskedők Lexikonja szerint 80%-ban elsőrendű marhahúsból (!), 20%-ban pedig szalonnából kellett, hogy álljon. Itt aztán nincs sumákolás. Ebből is látszik, hogy régen minden jobb volt.
Hogy miből kutyulják mostanság? Nem biztos, hogy pontosan akarom tudni, mert hallgatok Bismarckra: az ember jobb ha nincs ott, amikor ezek készülnek. A receptúrák változatosak lehetnek, az élelmiszerkönyv kb. annyit ír, hogy legalább 51%-ban húsból álló, min. 55 mm átmérőjű természetes vagy műbélbe töltött húspépet tartalmazó, főzéssel hőkezelt termék. Egy húsipari dolgozó szerint ez a magyar élelmiszeripar dizájnerdrogja, amiben a húsnak nevezett összetevő mellett még egy csomó addiktív érdekességet is belepasszíroznak. Szerintem ilyen például a víz. Én attól teljesen függő vagyok, érdekesnek is tartom és az a párizsi egyik legfontosabb alkotóeleme. A többiről itt szó se essék!
És most, hogy úgy érzem, sikerült kedvet csinálnom hozzá, nézzük a receptet! Ennek is öt összetevője van, mint a melegszendvicsemnek, de ez parizersaláta és kifejezetten meleg napokra ajánlott. Olyan, mint egy nagy reményekkel induló, de megbicsaklott karrierű orosz hússaláta: a legtöbb összetevője egyszerűen hiányzik, a lényegi rész pedig nem is emlékeztet egykori önmagára.
Hozzávalók: kb. 20 deka marhapárizsi, tetszőleges mennyiségű lilahagyma, némi csemegeuborka, tejföl és majonéz. Kizárólag tubusos majonézt használjatok, mert a házi készítésűvel nem lenne elég proli és az elrontja az egész koncepciót. Fűszerezni is lehet (pl. só, bors), de ennél többet már igazán nem szabad vele foglalkozni. A végén még finom lesz, az meg hova vezetne. A párizsit hosszú csíkokra kell darabolni, mondhatni, zsülienre, de annál azért lehet vastagabb; és a hagymát se kockázzuk, elég hosszában felvágni. Fogalmam sincs, ez miért jó, de a négyzet alakú parizer picsányira darabolt hagymával valahogy nem adja egy ilyen salátában.
Jól be kell hűteni, akkor nem érezni annyira az ízét, bár a lilahagyma úgyis valamennyire elnyomja. Aki megengedheti magának, eheti kiflivel is, de aki egy kátyúban lakik az út közepén 150-ed magával egy cipősdobozban, az inkább anélkül fogyassza. Többször ettem már parizersalátát kifejezetten nagy mennyiségben és még mindig élek. Próbáljátok ki bátran ti is!
