Az örök visszatérés
Nem csodálom, hogy Nietzsche megbuggyant egy kicsit: biztos vagyok benne, hogy a kaput a fűnyírás tette be nála.
Az örök visszatérés problémájára semmi nem vezeti rá jobban az egyszeri parasztot, mint a fűnyírás, de ezzel legalább megspórolhatjuk magunknak mindazt a szenvedést, amit szerencsétlen Nietzschének kellett átélnie, míg rájött, hogy minden szar, és nem is lesz jobb, és Buddhához mérhető megvilágosodásra sincsen szükségünk ahhoz, hogy rájöjjünk: egy örök körforgás részesei vagyunk, amelyben hetente újra megnő a fű, minden héten ismét beköszönt a hétfő, és csak emberfeletti munkával vagy rengeteg (külsőleg vagy belsőleg alkalmazott) gyomirtó segítségével törhetjük meg ezt a végtelen ciklust.
Buddha itt talán letette volna a fűnyírót, mondván, hogy basszadoda, maximum megnő a fű.
De nem úgy Nietzsche: a német lélek nem tűri a rendetlen gyepet. Az embernek el kell fogadnia, hogy a fűnyírás aktusára a végtelenség terhe rakódik rá, és mindig, amikor beröffenti a gépet, fel kell tennie a kérdést: akarhatom-e, hogy ez is beleírja magát a kozmosz szövetébe, és végtelenszer megismétlődne?
És akkor jön a válasz: ha van elég sör, a jövő héten is lenyírom ezt a szart.
(A leadképen az örök visszatérő fűnyíró szerepel.)
