Bohemian Rhapsody – filmajánló, spoilerek

Kezdjük rögtön az elején: ez a film nem jó.

Korábban olvashattátok winter beharangozóját:

Ne állíts meg!

Úgy keveredtem el megnézni, hogy épp nem volt jobb ötletem, a múzeumok délután négy és hat között bezártak, bementem tehát az első moziba, hogy akkor ha már fél hét van, sötétben várost nézni hóesésben kábé annyi értelme volna mint a hulló havat visszadobálni az ég felé, de valamit azért kezdeni kell.

Aztán kijöttem az első moziból, mert sikerült valószínűleg a környék egyetlen alternatív/művész filmszínházába betévednem, ahol a helyi svéd művészfilmek mellett a Halloween-t tartották műsoron, ami lássuk be, nem csak aktuális, de hűen tükrözi wolf legutóbbi posztjának karácsonyi hangulatát. Viszont már láttam, 150 svéd koronát nem ért volna (kb. 4600 Ft).

Tehát bementem a google maps alapján a Saga névre hallgató, második legközelebbi moziba, ahol soron következő előadásként a Bohemian Rhapsody-t tűzték műsora. Sok veszítenivalóm nem lévén el is határoztam, hogy ha a sors is ezt akarja, akkor nincs más hátra, jöjjön aminek jönnie kell.

Csipsz-kóla. Érdekes megfigyelés, hogy amíg otthon a popcorn mellett nacho chips a választható, itt a svédeknél az az undok, szájpadlásra tapadós, hangosan hersegős megy. Kell hát! Ha túl tudom hangos rágcsálással zajongani a terem többi versenyzőjét, annak van sportértéke.

Sajnos ebben végül elbuktam, mert hosszú volt a reklámblokk és a főcímig maradéktalanul elmajszoltam. Viszont ilyet moziban még nem láttam, az egyik helyi reklámban rontócok tették tönkre a karácsonyt és a télapó beleszart a kéménybe. Határozottan érzik a ráhangolódás fontosságát, ahogy közeledünk az éves konzumidióta tobzódás azimutjának zenitjéhez.

Tehát főcim, Freddie, Wembley, Live Aid, backstage, snitt.

Ezzel három perc alatt a végéhez is értünk az időrendi csapongásnak, a történetvezetés innentől lineáris és ugyancsak a Live Aid a vége. A “történetvezetés” szó indokolatlan használatáért egyúttal elnézést is kérek, mert valójában nem egy történetet látunk, hanem inkább zeneblokkokkal tagolt események sorozatát, amit időnként a banalitás határát (nem ritkán alulról) súroló dialógusok kötnek össze. És művészien befényelt premierplán macskák közelről bokehelve.

Miért írtam, hogy rossz a film? Mert filmként nem igazán értékelhető. Mentes a drámáktól, mentes a valódi konfliktusoktól. Olyasmi lehet ez is, mint egy prémium guminővel óvszeres dugás után rágyútani egy nikontinmentes cigire, elszürcsölni hozzá egy koffeinmentes kávét buborékmentes Evian vízzel.

Mentes.

Kinek ajánlom mégis és miért? Annak ellenére, hogy semmi nem derül ki a zanzibári farszi család mélyen vallásos elkötelezettségéről, az AIDS csak egy híradó bejátszás és egy Kaposy-szarkóma erejéig jelenik meg (Freddie is csak annyival vezeti fel a tagoknak minden előzmény nélkül, hogy “Elkaptam.”), a zene elviszi a mozgóképet aláfestésként. Sir Brian May és Roger Taylor voltak a zenei producerek, a zene és az ének is messze felülmúlja a fentebb kifogásoltakat, ráadásul a főszereplő – különösen a koncerteken – hibátlanul hozza Freddie karakterét.

A történet mindettől függetlenül fájóan hiányos, jóformán semmit nem tudunk meg a zenekar többi tagjáról, még csak nem is mellékszereplők, inkább mozgó díszletek. A Live Aid után egyből Freddie 1991-es halálához ugrunk, pedig a kettő között is volt Queen, sőt megkockáztatom, hogy az Innuendo legalább annyira jó zeneileg, mint a maga idején a Bohemian Rhapsody volt.

Szóljon is ez, ha már kihagyták. Küldeném mindenkinek.

Aki szereti.