Boondock Saints

A Boondock Saints esetében megint egy hülye címfordítással állunk szemben, de egye fene, túléljük, volt már rosszabb is – a Testvérbosszú végül is nem is annyira szar, csak egy kicsit. Ez az a film, amit azonnal megvettem, amikor becsődölt a videotéka, és elkezdték árulni a vhseket, ha meglenne még a videólejátszóm, máig arról nézném. Szerintem csak én kölcsönöztem ki egyébként a filmet, de én legalább ötször, aztán persze megnézhettem, ahányszor csak akartam, meg is vettem DVD-n, szóval szabadrablás volt, nem is láttam már vagy egy éve, de csak azért, mert bármikor megtehetném.

Magában a filmben persze – mint az lenni szokott – nincs semmi korszakalkotó. Troy Duffy, a forgatókönyv írója és a film rendezője egy interjúban összefoglalta, miből áll a kultfilm: az olyan, hogy Hollywood lemaradt róla, a nézők meg rákaptak, aztán utólag lehet önigazolni, hogy itt történt valami, de ehhez le kell csúszni a lehetőségről. Ilyen a Boondock Saints is: kevés – akkor – nagy nevet vonultat fel, a rendező például csak ezen és a film folytatásain dolgozott, a főszereplők jobbára ismeretlenek voltak, bár a Walking Dead és tévészerepek arcra ismerőssé tehették őket, de kétlem, hogy 1999-ben bárkinek mondott volna valamit Sean Patrick Flanery vagy Norman Reedus neve. Ami azt illeti, nem hiszem, hogy ma mondana bárkinek bármit is ez a két név.

A sztori – mint minden jó sztori – végtelenül egyszerű: egy bostoni ír testvérpár – írebbek, mint az írek, ahogy McCarthy írta valahol az amerikaiakról – mulatni indul Szent Patrik napján – naná –, de véletlenül ujjat húznak az orosz maffiával. Ennek közvetlen következménye egyfelől, hogy egy barátságos, ír mércével civilizáltnak mondható kocsmai csetepaté során felgyújtják az egyik fejes seggét, másfelől pedig az, hogy másnap megvadult oroszok törnek rá a békés másnaposságban tengődő testvérpárra, és ki akarják nyírni őket, itt szól közbe a Jóisten és egy vécécsésze, amivel sikerül agyonbaszni az egyik rosszfiút. A srácok megússzák az esetet, a rendőrség – Willem Dafoe!!! – tanácstalan, végül jelentkeznek, és a kóterben megvilágosodnak, miszerint őket az Úr bízta meg azzal, hogy az eltévelyedett báránykákat kinyírják a picsába.

A film képi világa és tempója jó, valahol a Trainspotting és a Ponyvaregény közé tudnám tenni egy kis Shop Stopos amatőr vonással, a színészek természetesen viselkednek, a két főszereplő eltúlzott, de mégis hétköznapi figurája jól ellenpontozza Dafoe rettenetesen idióta karakterét, amit egyébként a színész olyan profin hoz, hogy egyszerűen megfeledkezünk mindenről – egyébként ebben a film meseszerű, gyakran gegekkel és filmes allúziókkal tarkított forgatókönyve is segítségünkre van. Itt minden eltúlzott, ami ír, az nagyon ír, ami orosz, az nagyon orosz, ami akció, az ki van maxolva, az értelmetlennek tűnő, tanácstalan párbeszédek pedig Tarantino legjobb pillanatait idézik – azt, amikor Christian Slater benyit az ajtón a True Romance-ban, és közli, hogy „kibaszott éhes vagyok”, miután kinyírt egy stricit, vagy azt, amikor De Niro a Jackie Brownban röviden annyit vet oda, hogy „túl sokat beszélt”. Nincsenek felesleges szavak: szállóigék vannak. Oké, a film néha egy kicsit esetlen, néha röhejes, néha meseszerű, de megvan benne az lendület, ami miatt túllendülünk minden hülyeségen, jól tagolják a poénok, és hát bazmeg, még két ilyen hülye szuperhős nem született Hollywoodban, mint a vécécsészétől megvadult írek.

Ajánlott, sőt, alap.

https://www.youtube.com/watch?v=ydXojYfCF3I&t=8s

Pont annyira jó, mint amennyire szarnak tűnik.