A céges karácsonyi buli

Tavaly Fanni leszopta a fél procurementet. Ő így kedves.

Idén sokkal jobbnak ígérkezik a dolog, egyrészt Péter az Employee Committeeből kitalálta, hogy felfűzzük az egészet James Bondosra, hogy legyen valami motiváló arra, hogy önfeledten jól érezzük magunkat a szabadidőnkben azokkal, akikkel a fél életünknél egy picivel többet töltünk. Mindenki egyhangúlag támogatta egy névtelen formon keresztül, amin csak a részlegünket és a beosztásunkat kellett megadnunk egy teljesen anoním szavazáson. Pont, mint amikor megszavaztatták, hogy mennyire szeretjük a főnökeinket.

Fasza lesz, biztosan ingyen lesz megint a sör és a bor, meg a kiszáradt, bunzenégőkön rotyogtatott szarvaspörkölt, amit az unott pofájú cateringesek cserélgetnek és utántöltenek a furgonból kiszedett menzás kajáshordókból. Idén csak harminchatmillióba került, ami annak tükrében nem is sok, hogy az év végi bónuszt előreláthatólag csökkentik ugyanilyen mértékben. De ezt legalább nem tőlünk veszik el, ez értünk van. Ki ne akarna így tizenhat év munkaviszony után egy jót bulizni a munkatársaival. Mert végülis van, akit gyűlölsz és a szagát nem bírod elviselni, de itt a lehetőség, hogy a frissen kinevezett kis managerek igazán megmutathassák, hogy mennyire jó arcok. Ezért az átlagosnál kicsit kevésbé kokainoznak majd be és mesélik el mindenkinek, hogy mivel is foglalkoznak. Azt hiszem ezt hívják networkingnek.

Szuper jó lesz, végre felvehetem a kedvenc öltönyöm, amit tavaly Klári végigbaszott vörösborral és nagyjából egy hétig kerestem hozzá tisztítót. Mondjuk úgy se hordom sehova máshova, csak erre az egy kurva alkalomra az időnkénti esküvőkön kívül, szóval teljesen rendben van. Az egyik gombja mondjuk leszakadt és persze az egész kibaszott városban nincs egy szabó, aki meg tudná csinálni, mert pont annyira különleges, hogy ezt ne lehessen megtenni, viszont pont annyira szar, hogy a vezetőség méretre gyártott, egy fejlődő ország teljes éves GDP-jébe kerülő öltönyei mellett úgy nézzen ki, mint amit lefostak.

És ez már otthon szar. Vedlik a kutya, a kölkök üvöltenek és zsírkrétáznak, a cipődön áttolta a feleséged a babakocsit, amikor felhozta a lenti sárból. A mindenkori legdurvább hidegfront van, amikor szibériai légtömegek erősítik a betörő sarkvidéki levegő hatását, ezért ugyan a taxiig még valahogy kibírnád az egy szál kurva szövetkabátban és öltönyben, mert a macskaszőr-réteg óvón vigyáz rád vagy három percig, de persze el kell jutni előtte a kocsmáig.

Már jó előre bebaszunk a tényleges céges haverokkal, hogy a főnök évértékelő beszédére pont odaérjünk. Remélhetőleg megint az Íjászban tolunk be vagy négy öt borsodit meg ugyanennyi vodkapezsgőt, hogy már ott beleüljek valami undorító rágógumiba. Muszáj, mert egyrészt nyugodt képpel nem fogom tudni végighallgatni, hogy kemény és kihívásokkal teli évünk volt és bár az első három negyedév adatai bíztatóak voltak, de a negyedik az mindent megváltoztatott és sajnálatos módon elképzelhető, hogy a humán erőforráson kell megfognunk a plusz költségeinket.

Nyilván, hiszen nem egy kurva multi vagyunk és nem Olaf az ötödikről fogja megszabni az éves eredményünket a revenue teamből, aszerint, hogy a board szerint épp hova kell tologatni a pénzünket cégcsoporton belül.

Mondjuk legalább lezajlottak az előléptetések. Erről nem lesz szó, csak végig kell nézni mindenkinek az önelégült pofáját, akik a csapatuk teljesítményét a végsőkig kihasználva tetszelegtek minden létező munkával, amit nem ők csináltak. Megérdemlik. De legalább a túlmozgásos nyaloncok áldozatos munkáját az Employee, az Equal Rights, a Compliance, a Corporate Altruism és a Wellness Commiteeban megint értékelni fogják egy kézzel aláfénymásolt levéllel és egy bakelit emlékplakettel.

Kimennél a faszba cigizni, pont még mielőtt a Való Világból és a Csillag születik első fordulójából is ismert Králik Joci elkezdi a standup estjét, de a ruhatárnál elkap az a picsa a controllingról, akivel tavaly találkoztál utoljára, de minimum úgy üdvözöl, mint akivel minden nap a személyzeti budiban hatvankilencezel. Természetesen beáll a kínos csend az első tizenhat másodpercben, mert mondanivalód az égegyadta világon semmi, kapaszkodód még annyi sem, ezért kénytelen vagy smalltalkkal elütni az élét a dolognak.

Kinn a tundra már teljesen átvette az uralmat, a kültéri gázégők alatt kucorog a fél finance, te meg azon gondolkozol, hogy még fázik-e a lábad, vagy ez már a papírtalpú bőrcipő okozta hipotermia.  Kurvaélet, hogy nem tudsz elmerülni abban, hogy szívod azt a kurva cigit, mert megjelenik valaki az IT-ről, hogy emlékeztessen valami három héttel korábban megadott ticketre, mintegy beszélgetési témaként. Kis késztetést érzel, hogy az aranyérműtétedről beszélgess vele retorzióként, de inkább csendesen megfagysz a csini öltönyödben.

Elnyomod a felénél és visszaindulsz, ahol megállítanak a biztonsági őrök, akik az egész nyomorúságos haláltangódat végignézték, ahogy megpróbáltál ellavírozni a spiccesen dülöngélő és gesztikuláló HR-es csajok között anélkül, hogy három ponton égetnék ki az arcodat. Mert mindenképp szükségük van a céges badgedre, hogy azonosítani tudjanak, hogy te itt, elkékült ajkakkal, cigisbodozzal a kezedben, egy egyébként kiürült környéken lévő rendezvényhelyszínen nem-e akarsz éppenséggel belopózni erre a csodás rendezvényre, ahol épp most kezdődik a svédasztalos moslék felszolgálása.

A svédasztalos könyöklés a corporate élet metaforája. Az újak tipródnak a sorban, a rutinosabbak már rég beálltak az ingyenkosztért, a megfásult faszok pedig várják, hogy végre megkapják ezért a sok elviselt szarságért a jutalmukat és végre ehetnek egy kis kiszáradt kókuszgolyót, természetesen mire már mindenki zabált.

Ha esetleg találsz egy szabad asztalt (mert ugye a szocializálódás kedvéért épphogy csak a felénél picit kevesebb ülőhely van), akkor is már egy olyan disznóól fogad, ahova az IT infrastruktúrások is már csak hempergőzni járnak. Törzshöz szorított könyökkel és a cigitől és a könnyeidtől megkeseredett szájjal próbálod lenyelni a kolbászos szűzérméket, hogy a túlméretes kollégák nehogy a nyakadba borítsák idejekorán a kékfrankost. Közben megjelenik a haverod, akivel legalább együtt tudjáktok szidni az egész szart és felajánlja, hogy kezdjetek el rendesen rövidezni.

És akkor betoppan Geronimo. Izzadt hónaljjal, tajtékzó szájcsücsökkel, vöröslő arccal és kibontott felső inggombbal. Geronimo a te elnyomott, bebaszott céges éned.

Geronimo nem gecizik, elkezd szociábilis lenni és leszarni mindent és mindenkit magad körül. A budiba sikoltva nyit be, hogy a “na mi a geci van?” kérdését mindenki, aki épp különféle porokat gyűröget a nózijába kellő nyomatékkal vegye tudomásul. Aztán már a picit áthugyozott öltönynadrágban megy támolyogva a bárpulthoz, ahol összefut azokkal a kollégákkal, akikkel épp befejezték az aktuális projektet.

Geronimo a szavak embere, a finom utalások mestere. Egyből meg is mondja nekik, hogy “bírlak titeket, ti fasszopók”, csak hogy átérezzék a többiek a szarkazmuson túl az őszinte kollegiális tiszteletet, amit sugároz feléjük.

Innentől nincs megállás. Winettouval, legjobb céges barátjával együtt mennek az újabb és újabb rövidekért, míg nem össze nem futnak először a másik részlegvezetővel, a HR vezetővel, a resource managerekkel és mindenkinek, teljesen őszintén elmondják, hogy mit gondolnak a cégről, ami természetesen egy komplett szarhalom, egy olyan minősíthetetlen kupleráj, amit csak és kizárólag indián hőseink tudnának kellően megreformálni, ha végre valaki teret engedne nekik. Winettou le is koccol, felköti a nyakkendőjét az izzadt homlokára és harákolva összetéveszti a Final Coundownt az I will survive-val és ordítva beleveti magát a már táncikáló három traveldeskes lány közé.

Geronimo eközben a hányásig hátralévő utolsó duplaviszkit borítja be a gallérja mögé és végre megtalálja az office headet. Eljött az igazság pillanata.

Géza, én téged amúgy nagyon szeretlek…

Geronimo eltűnik, megint én vagyok. Ott kapaszkodom az összeokádott mandzsettámmal a fajanszba kapaszkodva és a fossal összekent budi falának dőlve. Tudatosul bennem, hogy ki kéne mennem bocsánatot kérni mindenkitől, de igazából úgyis mindegy, le vagyok fotózva, ahogy belehugyozok a padlóvázába. Megpróbálom megigazítani húgytól ázott nadrághajtókámat, a cipőmről lesikálni a klozetpapírt és tessék-lássék módon leszedegetem a répát az ingemről, ami már úgyis vörösboros.

Fél órán keresztül öblögetem a fogamat és a savaktól megrogyott fogzománcom lepattogzott darabkáit odaköpöm a szemetesbe, valahova a bal kontaktlencsém mellé. Támolygok ki a klozetből, a zakóm persze sehol, de a saleses Ági elkapja a kezem, hogy táncoljunk. Annyira tudok táncolni, mint Stephen Hawking, csak nem annyira dinamikusan.

Viszont a nyári fogyókúra most fogja igazán megmutatni a hatását, végre csinos lehetek, amikor hajnali kettőkor makarénázok rettentően bebaszva a maradék három alkalmazottal a körasztalok mellett kialakított tánctéren a DJ csodás válogatására. Kíváncsi vagyok, hogy idén is a Twin Peaksszel tervezi-e lezárni a bulit, vagy talál valami szomorúbbat, mondjuk Seress Rezsőt, hogy ne csak a “menjetek a picsába” üzenetet fogjam, hanem egyből fel is vágjam az ereimet.

Odaszólok Winettounak, hogy lelépek, de ő ügyet sem vet rám, mert épp a Fannival smárol, aki már aznap este is sokakhoz volt kedves azzal a szájjal.

Várom a taxit, megfagyok, de végül beszállok: nem tudom elmondani, hogy hova megyek, csak menjünk innen a picsába.