Csatadisznó

A történelem során sokszor előfordult, hogy az emberek állati segítséggel gyilkolták meg fajtársaikat, egyes mártírokat oroszlánok ettek meg, de egyéb hadászati célokra is használtak állatokat – a második világháború idején például a katonák befőttesüvegbe zárt szentjánosbogarak fényénél nézték meg éjszaka a térképüket, tisztára, mint a Moha és Páfrányban. Ezt egyébként nem azért csinálták, mert csehszlovák mesefilmeken nőttek fel, hanem azért, mert ahol eleve élnek ezek a jószágok, ott jellemzően az ellenség sem nyit rájuk tüzet, míg ha meggyújtod az öngyújtódat, akkor jó eséllyel leszednek.

A bogarak egyébként olyan jól teljesítettek, hogy kaptak is egy emlékművet Londonban.

Egyértelmű, hogy az ember legjobb barátja a kutya, de hátasnak kevéssé alkalmas (pedig mennyire menő lenne), ahogy sajnos a nyárfapohókok is hamar összenyomódnak, ha rájuk ülünk, így az emberiségnek kreatívnak kellett lennie, ha némi helyzeti előnyhöz akartak jutni a katonák, ráadásul gyorsabban is akartak közlekedni. Oké, ott a ló, de az lófasz az elefánthoz képest.

Az elefántban minden megvan, ami egy jó háborús állathoz kell. Kezdjük a nyilvánvalóval: az elefántok kurva nagyok. Ez még semmi, mert baromi gyorsak és viszonylag ellenállóak is: a History is Now cikke ezt úgy szemléltette, hogy egy rohamozó elefánt körülbelül olyan gyorsan fut, mint Usain Bolt.

Most képzeljétek el, hogyan reagálna egy tetszőleges település, ha négytonnás jamaikai sprinterek bukkannának fel a határban.

Indiában már valamikor a Krisztus előtti negyedik században is alkalmazták őket hadi célokra, nem csoda, hogy Hannibálnak is megtetszettek – csinos holmik, a lándzsák sem fenyegetik őket annyira, mint a lovakat, ráadásul aki nem szarik maga alá sikítva, amikor megindul felé mondjuk tizenöt ilyen szörnyeteg, az vagy Csavardi Samu, a félhülye kertész (Olifántok! Olifántok!), vagy nem is ember (oké, ha szigorúan vesszük, Samu sem ember, de értitek). Erre Indiában és Srí Lankán még rátettek egy lapáttal: vasgolyókat erősítettek a jószág agyaraira, és megtanították láncos buzogánnyal harcolni. Ami nem is volt, ugye, de az elefántoknak attól még lehetett.

A khmerek meg úgy használták őket, mint manapság a Toyota pickupokat szokás: elhelyeztek a tetején egy géppuskát fickót számszeríjjal, aztán lehetett aprítani az ellent. Még ha nem is lehet túl pontosan célozni egy rohamozó harci elefánt hátáról, azért még így is elég ijesztőnek néz ki a dolog. Ja, és persze páncélt is aggattak az elefántokra, csak a biztonság kedvéért. Ehhez képest a tigristank lófasz, most képzeljetek már el egy tigrist a fogához kötözött buzogánnyal meg egy fickóval a hátán.

De mi állíthat meg egy ilyen szörnyeteget? Az idősebb Plinius szerint nem más, mint a Black Sabbath.

És tényleg: a rómaiak úgy tartották, hogy az elefánt a legkisebb malactól is pánikba esik. A krónikák szerint a rómaiak már Megara ostroma előtt is alkalmazták a módszert, a helyieknek azonban szöget üthetett a fejébe, hogy mi van, ha az elefántok mégsem ijednek meg kellőképpen a disznóktól.

Mert hát mi lehet ijesztőbb egy csomó disznónál? Hát egy csomó lángoló disznó.

Ebből kiindulva a jó megaraiak szurokkal vagy valami hasonlóval kenték be a disznókat, felgyújtották őket, és a visító, lángoló kondát az elefántok irányába terelték. Az vesse rájuk az első követ, aki ettől nem szarna be. Az elefántokon mindenesetre működött, pánikba estek, és keresztülgázoltak Antigonus II Gonatas seregein, Megara pedig megmenekült.

Valamilyen oknál fogva azóta nem alkalmazták túl sűrűn a technikát, de ha legközelebb elefántokkal támadnak rád, most már tudod, hogy elég felgyújtanod egy disznót, és máris minden meg van oldva.

Feltéve, hogy elég közel vannak az elefántok, jó irányba menekül a disznó és nem ég el, mire odaérne.

(Grunge, HistoryIsNow)