Csillagközi invázió

A Starship Troopers valójában nem is egy sci-fi, hanem a Zendülés a Caine hadihajón álruhában.

Ez persze nem is baj, a Zendülés a Caine hadihajón az egyik kedvenc háborús könyvem, egyúttal az egyik legrosszabb filmadaptáció, amit valaha láttam, ugyanis a Humphrey Bogart által játszott Queeg kapitány sem menti meg attól, hogy pusztítóan unalmas és szar legyen, mivel éppen a történet legunalmasabb részére koncentrál. Annak, aki nem ismerné a Caine hadihajót: adott egy főhős, Willie, aki hirtelen impulzustól vezérelve úrigyerekből tengerésszé avanzsál, mert mégis be kéne lépni a seregbe, és leszarja, hogy családi összeköttetései miatt amúgy kaphatna egy kényelmes állást a második világháború idején, szóval jelentkezik haditengerésznek. Ez az első világháborúban még egész jól bejött volna, de a másodikban a japánokkal már a nyakukba rántották a szarosvödröt, szóval megy, és a kiképzés után elhelyezkedik a Caine aknaszedőn. A könyvet Herman Wouk 1951-ben írta, részben önéletrajzi alapon, tömören annyiról szól, hogy hogy lesz katona a fiúból, hogy érti meg, mi értelme van az első látásra teljesen felesleges hierarchiának, és végül hogy vezeti kapitányként haza a háború végén a veterán roncsot, hogy kapja meg a csajt, akivel elindult az egész történet, és úgy általában, mi a szar és mi a jó a háborúban. Tömören: a háború szar, de van értelme, mert a látszólag bolond hierarchia direkt hülyebiztos, ha meg kötekedsz vele, erkölcsileg legalábbis te leszel a fasz.

Ugorjunk néhány száz évet: Robert A. Heinlein 1959-es regényében, a Csillagközi invázióban valahol a 2700-as években járunk, és ugyanúgy adott egy kis fing, elkényeztetett gyerek, Rico, aki egyszer csak úgy érzi, hogy ideje felcsapni űr-tengerészgyalogosnak. A történet szerint eddigre a Föld már túl van néhány pusztító háborún, a demokráciát pedig lassú tűzön addig forralták, míg oda nem jutott, hogy csak az szavazhat, aki nem csak a jogait akarja érvényesíteni, hanem a katonai kötelességeit is teljesítette, mégpedig csak azután, hogy lejárt a szolgálata. Ez az emberek többségének megfelel, aki meg amúgy sem akarna elmenni szavazni, annak tök mindegy: eleve csak azokra számítanak, akik végigjárják a kiképzést, hiszen annak a katonának sincs túl sok haszna, aki a pék faszára kívánja ezt az egészet. Így lesz Rico tengerészgyalogos, és így sodródik bele egy valódi űrháborúba, amely sajnos Paul Verhoeven kurva nagy bukásához, a Starship Troopershez vezetett végül, de ez nem is csoda, hiszen a film egyáltalán nem fogta meg a regény lényegét (emellett nem volt rossz, csak teljesen másról szól, mint amiről a könyv).

A regény ugyanis csak beetetésként szól az akcióról, sokkal inkább az ötvenes évek paranoid, militarista szemléletét tükrözi, amellett persze, hogy Rico fejlődéstörténetéről is sokat megtudunk belőle. Nem olvastam utána, de számomra nyilvánvaló a Caine hadihajóval való párhuzam: a fiú egy veszélyes küldetésre megy, van benne egy külön apai szál, a romantikát Heinlein viszont hanyagolta, elég kaszárnyaszagú az egész könyv. Nácizták és fasisztázták érte rendesen, mégis elvitt egy Hugo-díjat, ami a sci-fi és fantasy-irodalom egyik legnagyobb elismerése, és be kell vallanom, hogy hiába kapnék vérhányást bármilyen pedáns szolgálati úttól vagy katonai rendtől, egész elsőrangú toborzóanyag lett – már annak, aki tényleg ilyen pályára vágyik. A szétszórt újgazdag gyerekből keménytökű katonát faragtak, ha nem láttam volna a Hairt, vagy nem dolgoztam volna a katonaság közelében, még egész jól le is nyelném a dolgot.

Heinlein viszont nem kertel: vagy vállalod akár azt is, hogy kinyírjanak a csótányok, az az idegen faj, ami a földi életet veszélyezteti, vagy ellehetsz a kis burkodban, de akkor megvan annak a kockázata, hogy nem csupán nem szavazhatsz, hanem lehet, hogy az egész életteredet lerombolják. Az ő történelemfelfogása a harcról szól: Rico az – akkori – távoli múltba visszatekintve kaotikusnak látja a történelmet, amely folyamatos harcból áll, az pedig, aki először üt, jobban kontrollálja a helyzetet, jobban felkészült, végül uralhatja a világot, sőt, a világegyetemet. Az állítással ugyan lehet vitatkozni, de szép, ahogy felrajzolja a képet: a rómaiaktól kezdve Napóleonon át úgy jut el a 2700-as évekig, hogy csak egyetlen dolog marad állandó, az agresszió, miközben azt is kidomborítja, hogy sokak számára a hadsereg egyfajta családpótlék: a valahova tartozás érzése Rico első osztagában kerül elő, nem pedig az otthoni életében. Náci vagy nem, regénynek baromi jó, tandemben olvasva a Caine hadihajóval pedig tanulságos korrajzot ad az ötvenes évekről – azokról az ötvenes évekről, amikor csúcsra volt járatva a hidegháború, Heinlein szerint mégis kekszfaszú volt Amerika, amiért nem szabadította el a világégést.