Csőmozi #1: John Rambo a Szigony utcában – Combat Shock

A szórakoztató trash-produkciókra szakosodott Troma stúdió (a Toxikus Bosszúálló barátai és üzletfelei) forgalmazta veterándrámában Frankie végre megoldást talál családja és önmaga minden bajára.

1984 felé a volt cowboyszínész vezette Amerika már izomból dübörgött, de páran még mindig nem tudtak kimászni a múlt évtized megaláztatásaiból. A céltalanul kódorgó, testben, lélekben vagy mindkettőben megnyomorodott veteránok legalább annyira zavarhatták Pat Bateman születő nemzedékét, mint a szellős szociális hálóból kihullott amerikai rémálmodók, narkósok, niggerek, hajléktalanok és más söpredék elemek, akik nem átallották ocsmány lényük közszemlére tételével levinni az ingatlanárakat.

Buddy Giovinazzo, a Combat Shock írója, rendezője és szinte mindene közülük, illetve filmszakos haverjaiból válogatta a klasszikus underdog recept szerint fillérekből összehozott filmje szereplőit. Frankie a nyitó jelenetben hasonló problémával szembesül, mint Fritz, a macska: lepattant lakásából az asszony azzal küldi el, hogy szerezzen pénzt vagy kaját. Hősünk mutáns gyereke a háttérben sír (vérfagyasztó a pillanat, amikor először látjuk, később a kelleténél is hosszabban csodálható), egy félmondatból aztán kiderül, hogy az asszony 4 hónapos terhes a következővel, bár az otthonka alatt ez szerencsére nem látszik. Travis Bickle, a radírfejű Henry Spencer és egy végstádiumban járó grunge-zenész jegyeit egyaránt mutató főszereplőnk Staten Island másvilági tájain indul neki az erejét meghaladó küldetésnek.

A társadalom undorító alsó fele (amikor felfordítunk a kertben egy követ, és valami nagyon visszataszítót találunk alatta, ahogy Dan O’Bannon mondta az Alien hangulatáról) Frankie számára nem otthon, de semmi más sem. Útján barátai már nem, legfeljebb nem létező erőforrásait szipolyozó régi ismerősök, kétségbeesett narkósok, piti bűnözők és utcasarki 12 éves lányok kísérik. A job club cinikus tisztviselője (találkozásuk előtt azért ő is bedob pár tablettát) vállát vonogatja, hogy sajnos nincs számára semmi, rég nem látott apja halottnak hiszi, aztán amikor a lényegre térnek, ő is kinyögi, hogy nincs pénz. Míg otthon az asszony az utolsó doboz cornflakesből kevert koktélt nyomja le a szörnygyerek torkán és a végleg bedöglött tévé hangsávján élvezi egy szoftcore gejldráma lihegését amúgy videódrónosan, Frankie szomorú tudatában összeáll a kép: annak idején valószínűleg nem ő és nem is a bajtársai ölték le egy vietnámi falu lakóit, hanem a helyiek maguk, mintegy megelőzésképp.

A diszfunkcionális család apja útközben szert tett egy fegyverre (egy a Bronson- vagy Eastwood-féle macsó népi igazságtevők torz paródiájának megfelelő jelenetben), és nem túl eredményes napja alkonyán megindul hazafelé.

Az opust a Troma Productions rambói szellemű akciófilmként reklámozta, aki tényleg így fizetett be rá, az egy gátlástalan marketingfogás áldozata lett (bár gondoljunk bele, ha a Rambóból csak az első rész készül el, ma talán a hollywoodi ellenkultúra komoly alkotásai közt tartanák számon, ha nem is a Szarvasvadász vagy a Taxisofőr nyomában, de legalább a társaságában). A szereplőihez és a helyszínhez hasonlóan lepusztult gyártási körülmények a műnek inkább használtak, több pénzből ez valószínűleg jobban, ám konformistábban nézett volna ki – a minimálköltségvetésnek hála a “vietnámi” jelenetek inkább tűnnek brechti színpadi képnek, mint bármi másnak, de az olyan fogyókúrás művészi megoldások, mint a ketrecben szenvedő Frankie (csak nehogy másfél méternél messzebb kelljen mutatni) arcára vetített flashbackek sem jöttek volna létre valószínűleg nélküle. A néha furcsán lazázó, néha percekig egy hangon rívó szintizene az ős ipari-popzenekar Suicide hangzását idézi, szeretném remélni, hogy a főhős is innen, a Frankie Teardrop c. slágerből kapta a nevét.