High Spirits

Robertson Davies kanadaiként valami nagyon angol dolgot írt: egyetemi kísértethistóriát.

Nálunk viszonylag kevéssé ismert az egyetemi regények műfaja, ezt is az angolok szeretik úgy istenigazából, a Szerencsés flótás például alapműnek számít a témában, de Stephen Fry is írt egy kiváló, önmagában is vicces és szórakoztató regényt a műfajban, ez a Making History. Fry amúgy külön is megérne egy misét, nem elég, hogy ő Nagy-Britannia Vágó Istvánja, de még vicces is, a regényeiben ugyanolyan természetességgel hozza elő a popkultúrát, mint Shakespeare-t, ráadásul a Fekete Viperát is neki köszönhetjük (oké, a többieknek is, de Melchett nélkül nem lett volna az igazi, az biztos). No, Robertson Davies fogta magát, és nem egy egyetemi regényt írt (magyarul csak a Lázadó angyalok jelent meg tőle, ha jól tudom, fő műve meg akár lehet egyetemi regény is, mert nem olvastam), hanem egy majdnem egyetemi majdnemregényt, ami történetesen egy kísértethistóriákat tartalmazó kötet. Ja, és nem is annyira kötetként írta, hanem egyfajta hagyományként: úgy tűnik, hogy mint minden tisztességes embert, ők is megfogták a klasszikus kísértethistóriák, ezeket pedig nem lehet csak úgy simán olvasni, minimum kell hozzá egy könyvtárszoba, egy jó szivar és egy pohár portói, bármilyen szar legyen is, de a legjobb, ha élőszóban adják őket elő. A klasszikusok is így kezdődnek, bár az nagyon meta: ha jól emlékszem, Henry James is azzal kezdi, hogy a szereplők összegyűlnek egy hideg téli estén a kandalló körül, és csak innen indul az a történet, amelyet az egyikük megtapasztalt, és bár mindenki tudós, racionális, művelt fő a társaságból, és tényleg csak nagyon ritkán jár spiritiszta szeánszokra, nem fognak hinni a fülüknek.

A kicsit hosszúra nyúlt bevezető után végre rátérek arra, amiről valójában írni akartam. Davies elismert író és irodalomprofesszor, irodalomközeli családból, kezdetben újságíróként dolgozott, majd egyetemi karrierbe fogott, és amellett, hogy írt egy csomó könyvet és színdarabot, valamint begyűjtött egy csomó díjat, végül a kanadai Massey College vezetésével bízták meg. Ez 1963-ban esett meg vele, így azok az idők már elmúltak, amikor még ne lett volna iszonyúan ciki kísértethistóriákat mesélni a tűz mellett, úgyhogy fel kellett találnia magát. A jó ég tudja, miért, úgy érezte, hogy a lehető legjobb lesz ötvözni az egyetem hétköznapjait a klasszikus históriák fordulataival, így az éves karácsonyi vacsorán, rögtön a beiktatása évében elő is adott egy történetet egy szellemről, mert mindenki tudja, hogy az egyetemek különösen vonzzák az ilyesmit. Sikert aratott, a szokásból pedig hagyomány lett, ami egészen 1981-ig folytatódott (közben persze akadt ideje néhány komolyabb művet is letenni az asztalra). Persze az élőszó nem egészen úgy volt élőszó, de ezt már a századfordulós mestereknél is megszoktuk, viszont maga az író is többször hangsúlyozza, hogy nem publikálásra szánta ezeket a műveket, csak így összegyűltek – ezt meg senki nem hiszi el, persze, majd pont nem szánja kiadásra az író a novelláit, na hiszen.

A lényeg az, hogy az idők során tizennyolc, laikusok számára is élvezhető, humoros kísértethistória gyűlt össze, ezekben írók, költők, történelmi alakok vonulnak elő, az egyetemek rivalizálnak, az oktatási költségvetés mindig szűkös, de a történetek mindig viccesek, és szinte kivétel nélkül egy-egy létező klasszikus szerzőre vagy műre utalnak vissza, van, amikor rajtacsíptem Daviest, hogy miben mesterkedik, de előfordult, hogy nem volt olyan egyértelmű a helyzet – az biztos, hogy Henry Jamest, Oscar Wilde-ot, Dickenst és Mary Shelleyt legalábbis megidézi egy szeánszra, a kanadai történelem nagyjairól viszont elég keveset tudok. Persze, ahogy kötelező, a sztorikban a szerző jó érzékkel elegyíti a humort, a klasszikus kísértethistória fogásait, az öniróniát és egy kicsit a melankóliát is: van egy novellája, amikor maga a Sátán bukkan fel az egyetem falai között (mégpedig azért, mert többen sérelmezték, hogy csak főnemesek kísértenek a demokratikus szellemű campuson, erre tessék, nem rögtön ő jelent meg?), de előfordul az is, hogy valami plebejus kísértet kerül elő, aki képtelen elviselni a légkondit a múzeummá átalakított kúriában, ahol dolgozik. Van, amikor azok a szentek követelnek bebocsátást az egyetemre, akiket elfelejtettek, de előfordul az is, hogy egy közepes hatalmú démon bukkan elő. Arról nem is szólva, hogy a metoo-botrányokat hosszú évekkel megelőzve Davies már szembesült a szexizmus lidércével is, az utolsó novella pedig akár egy igazi klasszikus is lehetne, ha nem hülyéskedné el – mondjuk így is az, csak épp nem egy tölgyfaberakásos könyvtárszobában, hanem egy egyetemi esten, egy jó vacsora után, és ez jól is van így, mert oda is szánta.

Nem túl vastag kis kötet, némi szerencsével ki lehet fogni belőle egy antikvár példányt valahol, szerintem megéri; furcsa módon én pont ezzel ismerkedtem meg Davies munkáival, amelyekből nem olvastam túl sokat, de azt hiszem, ezt alapvetően fordítva szokás csinálni.