Csőmozi #104: Nyomozom a bőregeret – The bat
Avagy a denevéres tea szörnyű titka. Kinek nem jön még a fülén?
A denevérekben rejlő potencált aknázza ki Crane Wilbur 1959-es rendezése, az amerikai gyártás ellenére teljesen angol légkörben, már ha az angol légkörön a pöpec kandallópárkányon teázást és a „Wilhelmina drágám nem is sejti, hova tettem a 200 éve ápolt gyep direkt elvadított részén a mérgezett savba mártott gereblyét”-féle fordulatokat értjük. Az ’50-es évek legvége Amerikában is elegánsabb korszak volt, amikor, legalábbis a stúdióban, a férfiak nyakkendő, a nők kalap nélkül nem mentek még a sufniig sem. Cornelia Van Gorder, a híres krimiírónő (az Orson Welles-filmekben vagy épp a Bewitched tiniboszorkány-sorozatban is feltűnő Agnes Moorehead) megérkezik a nyaralásra kibérelt Oaks udvarházba, amit a felkonf alatt makettházként csodálhatunk meg: „…akkor még nem sejtettem, hogy e falak közt minden elmeszüleményemnél fantasztikusabb eseményeket élek majd át!”
Kissé degradáló kijelentés ez a művésznő szájából a saját műveire, mint majd látni. A személyzet lelépett, kivéve az egyetlen hű gardedám, Lizzie, aki az újságból világít rá az okokra – a környéken pusztít a Denevér becenevű gyilkos, aki nem elég, hogy fémkarmos kesztyűvel szaggatja az áldozatai torkát, még veszett denevérek csordáját is elszabadította! A lelkes horrorfan lihegését le kell hűtenem, az illedelmes hangvételből és a régimódi, elegáns udvarház stúdióbelsőiből is sejteni lehet, hogy a mexikói weredenevér-Freddy tocsogós exploitation kalandjai nem itt következnek. A nem kicsit kimódolt cselekmény másik kezdőágán banki lopás és a zsákmány körüli ármányok folynak. Mr. Fleming, a simlis banktisztviselő önlopása után szintén elvonult, és egy elzárt vadászkunyhóban társalog úri bűnözői hangnemben a helyi doktorral (Vincent Price), mit csinálna, ha egy vadászkunyhóban társalogna valakivel, aki most lopott egymillió dollár értékű értékpapírt. Hát lelőném, gondolja a sima modorú dr. Wells, ha a marhája eldicsekedett vele, hova tett a szajrét, és pontosan így is tesz.
Sosem találná ki a t. olvasó, de a zsákmány az Oaks udvarház titkos kamrájában van. Ettől fogva a disztingvált hölgyek szkubidús modorban ugrálnak egymás karjába, ha nyikorgást hallanak, még a tettes álarcának lehúzása is passzol a végén. A házba egész éjjel, sőt több éjjelen át ki-be mászkálnak álarcos és álarc nélküli férfiak, ki rendőrnek mondott, ki tényleg a Denevér, ki kis szőrös rohadékokat hozott elengedni, hogy harapjanak – Price itt Lugosi Béla Carruthers doktorával szemben élő denevérből vesz mintát a laborban, remélem, nem esett bajuk kis szerencsével mindnek kitaposták a belét utólag a stúdió hátsó udvarán. A röptetés itt is igen bénán sikerült, úgy látszik a pálcán húzogatott plüssdenevéreket sokáig nem tudta meghaladni a szakma. Az izgalmak forrása, hogy találgatjuk, ki lehet az álarc és a karmos kesztyű mögött. A szajré megszerzésére érdekében gyűlnek a halottak és a vérfagyasztó teakevergető leleplezések, a Denevéren kívül Miss Cornelia érzi magát csak elemében, ő természetesen egyből krimit fogalmaz, sőt a dráma kedvéért egyből fulladozni kezd a titkos szobába zárva, noha ránézésre napokig ellehetne annyi levegővel. Pukkannak olyan visszafogott poénok, mint „nem hiszek a szellemekben, a spiritisztám azt mondta, allergiásak rám” vagy „láttam már jobb alakításokat”, ez utóbbi egy drámai szembesítés kapcsán. A gyilkosságokat és a rettenetes killert nem lehet komolyan venni, ha a borzalmatos emberölések áldozatai jó képet vágva a dologhoz fekszenek a hátukon, udvariasan ügyelve, hogy torokmetszve se spricceljenek össze-vissza, sőt sehová, szóval az egészet túlságosan belengi a színpadi adaptáció és a nyakatekert fordulatok szelleme, ami legfeljebb egy, a főszereplőhöz hasonló nyomozgató vagy ponyvaíró szupernagyi fikcióiban értelmezhető kacarászás vagy a kétkedés túlzott felfüggesztése nélkül. Pedáns óvilági „ki állította a kapát Sir Akárki fejébe azon viharos éjjelen”-rajongók megnézhetik, bár Vincent Price és az önironikus Moorehead miatt mást is érdekelhet talán.
