Csőmozi #114: Nem én kiáltok – Blast of silence
Csak a vonat dübörög.
Nem baj, Frankie Bono ezt is megoldja. Ahogy az alagúton át befut New Yorkba, a sötét csövön át üvöltve kipottyanást a születéshez hasonlítja, a bömbölésről leszoktatást pedig ahhoz, ahogy az ember nyers utálatát a primer formákról erőszakkal leszoktatva kénytelen másként kiélni, ha már felnőtt. Például embertársai kompenzált kinyírásával.
Az egyslágeres Allen Barron (ő alakítja a főszereplőt is, vicces módon eredetileg Peter Falk lett volna, de végül nem ért rá) kései noirjában a Clevelandből jött mozgó halál nagy betűkkel hordja a homlokán, hogy ő az elidegenedés. Igaz, árva gyerekként sok más választása nem volt, és minden erejével azon van, hogy megőrizze kényelmesnek nem mondható, de biztonságos kívülálló státuszát. Frankie megoldja – ez is lehetett volna a cím, divatos mai szóhasználattal a bérgyilkos létformára alkalmazva az extrém minimalizmust. Már ha a létezés célja nem több, mint a zsibbadt kívülmaradás mindenen, és a halál szamurájos szembeköpése, pontosabban puszta elhessegetése, míg hasonló ballonkabátos-kalapos szakmabeliek képében el nem jön.
A karácsonyi háttér – Frankie legújabb megbízatása egy csaló maffiózó kiiktatására pont az ünnepre időzített – lehetne az érzelgés táptalaja, ha a nem 3, hanem legalább 3000 lépés távolság mindentől nem tenné alaptalanná ezt is. A karácsony is olyan időszak, mint a többi, csak az utcákon több az énekelgető kórus, és az elvárt örömködéssel szemben mondjuk a harlemi négerek pofáján feltűnőbb a levethetetlen hányhatnék bárki mással szemben, főhősünk ezt ha nem is rokonszenvvel, de elégedetten nyugtázza. A bérgyilkolás hétköznapjai – fegyver és hangtompító beszerzése a visszataszító seftestől, ő finom utalásként patkányokat etet ketrecben, a célpont megfigyelése – a maradék idő agyoncsapásának különféle módjaival váltakoznak, azaz csak egyfélével, a végtelen meneteléssel a modern, kietlen városi terekben. Melankolikus érzés a rég elsüllyedt világot bámulni a standard egzisztencialista-dögöljetekmeg monológ mellett, és megnyugtató egy olyan New York, ahol még nincs WTC.
A gyakran hangoztatott vélemény, miszerint Frankie bukását a pillanatnyi megingás, a szinte teljesen eltörölt negatív személyiségén megnyitott rés okozza, melyen át már-már beszivároghat valami, szerintem tévedés. Nem, ő továbbra sem akar semmit és senkit, ha nőre van szüksége, vesz egyet (bár ezt a macsó hitvallást csak felmondja, a buliban egymagában üldögél, mint egy nyeretlen szűzbajszos kamasz). Egy véletlenül elé került ifjúkori seggfej, akarom mondani haver rángatja el rovarlététől merőben eltérő életterekre, ahol úgy kell csinálnia, mintha. Az esélytelen kísérlet vége persze a lepattintás, a félreértelmezett udvarlásnak, mint Frankie megállapítja, legalább annyi haszna van, hogy visszaeshet a megszokott semmibe, és szívhatja tovább szivacsként az éltető gyűlöletet a kinyírandó alany ellen. Aki a maga részéről szintén csak adja a tisztes polgárt, kertvárosi házából (amihez hasonlót Frankie is vehetne, mint megállapítja, a szakma jól fizet, jövedelemre maga is a felső 5%-ba tartozik) és mintacsaládjától lelépve, ribancával randizgatva szúrja el a maga biztonsági protokollját. A végül mindenki számára halálos, többirányú találkozó egy autentikus beatniktanyán fut le az East Village-ben, a gyilkos itt szalad bele a fenti visszataszító seftesbe, és az ő pofátlan áremelése az, ami elindítja a végzetes eseménysort, nem pedig a naiv haver amúgy semmilyen nővére, Lori a korábbi elcseszett románcból. A városból csak a végén szabadulunk ki, a még sivárabb, sáros pusztaságra, ahol a semmi gyermeke végre visszatérhet az anyai kebelre. A képi világ itt is átható, a zene viszont melléfogás végig, az idióta rikácsoló jazztől a műbefogadó pávatoll a seggében revüműsorban érzi magát legfeljebb, nem példázatban a közöny hatalmáról.
https://www.youtube.com/watch?v=3-D-6RXTaW0&t=3707s
