Csőmozi #12: Pszeudoszubjektív teleszenzibilis erotobeton – Stereo

Cronenberg korai filmjében ott van már szinte minden, kivéve a pénzt.

Bocs a hosszú távollétért, engem annyira nem zavart, a visszanézésre az apropót az szolgáltatta, hogy véletlenül az isteni David (Cronenberg) korai filmjének nyomára bukkantam, rákerestem a népszerű videómegosztón, és láss csodát, ott volt. Felfedezésem örömét osztanám meg.

Mint az közismert, a nagy ember (DC) szinte egymagában teremtette meg a testhorror képlékeny műfaját, és miután letette névjegyét a Paraziták (Shivers) és a Videódróm alapvetéseivel (a Porontyokért ma elevenen szednék szét a klimaxos feministák), megfilmesíthetetlennek mondott, ám lélekben igencsak rokon könyvek (Karambol és Meztelen ebéd, James Ballard és William Burroughs) feldolgozásaival lépett tovább. Öregebb korában főleg maffiafilmekkel (Gyilkos ígéretek, Erőszakos múlt) és inkább pózer, mint jó regények (Consumed, magyar címén Konzum) írásával foglalatoskodik, most viszont tekintsünk vissza a fél évszázaddal korábbi kezdetekhez.

A filmfőiskolás, falról lemászott bizarrságú anyagok ebben az érában (1970 előtt-után járunk pár évvel) a Radírfejtől a Sötét csillagig magukon hordozzák a hippiábránd összeomlása utáni világvégét, a vietnami traumát, az ostoba szeretetmítosz utáni csakazértis belevicsorgást, pre-punk polgárpukkasztást és sok minden mást, amiről nagy kedvvel értekeznek a kort feldolgozó szakdolgozatok. Davidünk a maga privilegizált kanadai burzsoá hátterével írónak készült, első zsengéit filmes terepen szokás szerint baráti segítséggel és összecsalt pályázati pénzekből rakta össze. (Kis színes: a ’70-es években maga William Gibson is hivatásos nyugdíjas diák, akarom mondani ösztöndíjvadász volt egypár, a nélkülözhetetlen bölcsészekkel igencsak nagyvonalúan bánó kanadai egyetem környékén.) DC korai eresztésein a fent említett ötletgócok közül leginkább az ostoba szeretetmítosz, illetve annak szembeállítása a rideg és sivár jövővel tűnik szembe: a Lefolyó (From the drain) kegyetlen szkeccsében egy traumatizált túlélő mesél, míg ki nem nyírja a lefolyóból előkúszó gyökér, a sok tekintetben mai műtárgyunk párdarabjának tekinthető Jövő bűnei (Crimes of the future, az első „egész estés”) pedig egy biológiai katasztrófa után eltorzult – a nők kipusztultak, hiányukat a férfiak beteg módszerekkel próbálják betölteni – világot mutat be.

A Stereo (1969) bevezető képsorain helikopter száll le egy lenyűgöző, brutalista-modernista betonkomplexum mellé, egy szál utasa pökhendi úripubi és gótikus főgonosz (Lugosi Béla köpönyege és nyaklánca, swinging sixties arckifejezéssel) egy személyben. Dr. Stringfellow tétován keresgél, de mielőtt nagyon megsajnálnánk, rátalál alanyaira, az intézet végtelen folyosóin kóborló önkéntesekre, és kezdetét veheti a Canadian Academy for Erotic Inquiry emberkísérlete.

What would be the organic nature of communal experimental space shared among eight psychosomatic entitites?

A lobotomizált előadásmód és a monoton narrátorhang a korszak álszent guruszlengjéből és a tudományos fantasztikum okoskodó teknóhablatyából egyaránt hülyét csinál. Az elején még azt hihetnénk, jól kivitelezett paródiával van dolgunk, míg a pán-, omni-, multi- és ki tudja még milyen szexualitás nevében önkiteljesedő cicanadrágos hippik és a hímnős doktor pörgetik a napernyőt, harapdálják egymás használt cumiját és kapszuláit a kertben. Előkerül egy amor vincit omnia feliratú gyógyszeres flakon, a mindent megértő mosolyok mellett egyre gyakoribbak a kényszerűbb arckifejezések, és a narrátor a káros dependenciákról, a személyiség leépüléséről, vámpírizmusról és más nem várt mellékhatásokról kajdácsol a multiszenzoriális telepatikus entitások vagy hasonlók kapcsán.

The role of the induced telepathy series in the total Canadian social experiment is theoretically secure.

A rövid, 1 óra 5 perces cselekmény a fentiek permutációiból áll az anyagi kényszer szülte, ám igen hatásos minimalista kivitelben. Hang a narrátoron kívül nincs, igazi connoisseur talán betehet mögé Ligeti Györgyöt. A képek a fenti kiáltó ellentétre épülnek: a bazsalygó, fennen hangoztatott humanizmus és a testi-lelki felszabadulás nevében a megtévedt hippikre csak kísérleti nyulakként tekintő tudomány, valamint tenyérbemászó képviselője, a képen kívül történt (valszeg megint csak technikai okokból nem mutatott) szörnyűségek – alanyok öngyilkossága és megőrülése – után ugyanolyan flegmán meditáló és teázgató doktor. Az igazi főszereplő valószínűleg nem más, mint a helyszín, az elképesztően absztrakt, mégis hihetetlenül kúl modern intézet. Rövid guglizással sajnos nem derült ki, hol van, megvan-e még, hosszabbal remélem ki fog, ha lenne bakancslistám, legelöl szerepelne rajta a meglátogatása. Az ilyen félig elfeledett korai zsengékre, mint a Stereo szokás mondani, hogy csak rajongóknak, vagy hogy a rendező görcsökben fetrengő purista hívein kívül senkinek sem ajánlott, ám ez itt nem igaz: történeti érdekességén túl őszintén javaslom bárkinek, akinek nincs csipketerítő a rég kidobott tévéjén, sőt a feje sincs tövig bedugva a mainstream seggébe, hogy a Deliria örökérvényű fordulatát idézzem.

https://www.youtube.com/watch?v=XZnnctShyck&t=216s