Csőmozi #121: A fiúk a bányából – The Boogens
Nincs megnyugtatóbb, mint egy üres bányaváros alatt tekergő, peches csáprém.
Egyre elbaszottabb korunkban, benne a világ és az egyén közelgő, biztos pusztulásával (nem kell hozzá vírus vagy háború, elég a puszta idő, bár az első kettő köszöni, ahol tud, segít) sajátos ellentmondás, hogy a régi idők ijesztgetésre szánt (ha igaz, érdeklődőbb horroristákat szerintem már akkor sem lehetett zavarba hozni a kínálat nagy részével) termékei ma az otthonosság bizsergető érzését nyújtják. Bőven volt olaj, pontosabban nem bőven, de kit érdekelt, a gyarmati untermenschek és a helikopterszekszuális csodalények is tudták a helyüket, izé, követelték jogaikat, nem feszült egymásnak proxyháborúkban erősködő két nagyhatalom, izé, de legalább nem volt világméretű járvány, ja de, csak az AIDS-be sokkal kevesebben, bár csúnyábban haltak bele. A pufidzsekik és nevetséges bilihajak viszont tényleg csak ott és akkor hódítottak, a bimbózó Reagan-korszak könnyfakasztóan naiv elején.
A bájos slasher-szörnyfilm matinéban 70 éve lezárt bányához érkeznek a naiv fiatalok az utahi hó és fagy közepére, mit sem törődve a főcím alatt megosztott baljós értesülésekkel. A költségkímélő módon, újsághírekben előadott előzmények Silver City kenyéradó bányájának hanyatlásáról és a város lepukkadásáról szólnak a századelőn, üres tekintetű munkások néznek a képekről a hátunk mögé. Ők már tudják. A finoman szólva ifjúsági szintet mind az alkotók, mind a színészgárda halál komolyan vette, az all-american fiúk intellektuális szemhatára a köv. dugásig, ill. a lányokon való csámcsogásig (a szó szoros és átvitt értelmében) terjed, a piskótafejű hölgyikék pedig sütit sütnek és a közös jövőről vihorásznak. Ez a szellemi nívó már csak azért is furcsa a srácoknál (pc: a lányoknál is), mert elvileg mérnöknövendékek, és a lezárt tárnákat feltárni jöttek. Az öreg bánya titka nyilván szörnyűbb, mint bárki gondolná, a régi katasztrófa kattant túlélőjére sem hallgat senki, pedig a lejáratnál fejfákat állít és bazi nagy piros betűkkel mázolja fel, hogy DEATH.
A címadó rém sokáig szintén büdzsébarát szemszögben, belső nézetből tevékenykedik, porszívóként suhanva kicsivel a padló fölött. Ez a laposkúszó slasher-üzemmód, inkluzíve a puritán értékrendbe belerondító fiatalok ismétlődő ritkításával, kicsit komikus, és az sem érthető, hogy a pincéből, csatornanyílásból, ürgelyukból stb. támadó csápos karmok hogyan tudnak olyan simán lerángatni a pincébe, ürgelyukba mindenkit, bár a műfajban ezen kár sokat akadékoskodni, vitessük magunkat az iszamos flow-al. A búgensszel (búgenszekkel?) a záró boss fight keretében persze végül ki kell rukkolni, egyből megértjük, miért rejtegették olyan soká, kis gülü szemével inkább szánalmat kelt a helyi életformákat gátlás nélkül kiirtó (egy helyen megemlítik az indiánokat is) hamburgerzabáló tahókkal szemben. A díszlet a visszaemlékezések szerint csak véletlenül gyulladt ki idő előtt a végén, de ha már ott volt, felvették, akkor még nem CGI-ből készült minden. A búgensz hörgése szintén a sztorik szerint visszafelé lejátszott kutya- és macskahang, a művet pedig maga Stephen King „wildly energetic monster movie”-nak nevezte. Anyagiakra gondolni ekkor (1981) szerintem rosszhiszeműség, az írófejedelem nem volt már annyira megszorulva, hogy ilyeneket mondjon pénzért, lehet, hogy tényleg a lelkesedés beszélt belőle. Teljesen nem osztom, de inverz eszképizmusra a termék máig alkalmas.
