Csőmozi #123: Ragadványjelentés – The rub

Mit nem adnál egy jó kis kísérleti Hamlet-tudatfilmért?

A legfurcsább Shakespeare-filmek közt ott van pl. az amcsi dinerbe helyezett Portland, PA (Macbeth a zsírpultnál) vagy a Greenaway-féle Prospero könyvei a Viharból, de hogy valaki teljesen szélsőséges formavilágú kísérleti mozgóképet csináljon a Hamletből, arra egészen mostanáig, vagyis 2019-ig kellett várni. Lichter Péter, az egész pályás filmtörténeti ismeretterjesztő és rendező (rovatunkban pl. a Hideg május és az Üres lovak kapcsán) a Bárd legismertebb darabját választotta, hogy a közismert szöveg helyett a formával foglalkozhasson. A forma pedig áradó és romboló egyszerre, zenei hasonlattal élve amolyan sludge-noise, lassú mozgású anyag, roncsolt képek egy szál hang narrálásával.

A darabot a Rub végül is „felmondja”, a sztori követhető, az egyes etapokat, vagy ha akarjuk jeleneteket (bár a filmnek jelenetei még annyira sincsenek, mint mondjuk az Üres lovaknak) a visszatérés a kattogó videóképernyőre, netán a gépterembe tagolja, néha klasszikus filmek vagy a Hamlet más előadásainak eredeti angol szövege. A királyfi monoligizálásának célja viszont nem ez, inkább az ön- és világmegvető elmélkedés egészen egyedi fénytörésbe állítása a látvánnyal. A Rub sokat emlegetett nagy truvája a filmrohasztás, vagyis hogy az alkotók valóban a filmszalagot elásva érték el a karcos-foltos hatást, illetve a filmkockák egyenkénti átfestésével, olyan amerikai avantgárd filmkészítők modorában, mint Stan Brakhage. Hogy ez a kézműves performansz mennyiben öncélű művészkedés, az a nagyközönség elvárásaitól fényévekre fekvő terméknél felesleges kérdés, itt szépen hidat képez a társművészetek felé. A kép családi és híradófelvételek, valamint a filmtörténet mérföldköveinek egymásra kopírozása Chaplintól a Terminátorig vagy Lars von Trier Melankóliájáig, az olcsó ironizálás csapdáját általában elkerülve, bár pl. a király páncéljával egy időben bukkan fel a T800-as csupasz vasfeje, ha jól láttam – találgatni és stipistopizni lehet, a végén kiírják. A másik sokat emlegetett sajátság a „bomlás esztétikája” lenne, ennek a hívei szerintem csak nem tudtak elszakadni a kissé direkt utalásoktól a rohasztás miatt. Nádasdy Ádám új fordítását Hajdu Szabolcs mondja el, hibákkal és újrakezdésekkel együtt, de ez sem tolakodó metázás, inkább a kicsit (nagyon) elemelt, ugyanakkor baromi sűrű anyag hasznos lazítása. Az élményt megint csak masszív zajzenei gyaluláshoz tudnám hasonlítani, így a cucc nem annyira „Hamlet”, inkább a koncertfilmek vagy experimentális elektronikus performanszok mozgóképes megfelelője, 60 percénél jóval hosszabbnak tűnik, illetve csak az elején, kellően megdolgozott és hipnotizált aggyal már nem fáj. A népszerű videómegosztó helyett egy másik videómegosztón érhető el.