Csőmozi #140: A divat mondja meg, ufó-e vagy – Liquid sky

Újhullámos elektromos agylövés transzöltöző heroinista divattervezőkről!

És akkor a testetlen, szexlegelő idegent még nem is említettem. New York termékeny fertőjéről a new wave, no wave és társaik idején (1980 környéke) a múlt héten vagy előtte volt szó, a korszak bőségmocsarának máig szinte azonosíthatatlan filmikus objektuma Slava Tsukerman ’82-es műve. Nem művésznév, a rendező orosz zsidó disszidens, ez hozzásegíthette, hogy tényleg illegális aliennek érezze magát a bátrak honában.

Ezzel együtt határtalan lelkesedéssel tenyerelt bele az egzotikus kábszeres-művészi lepratelep nyújtotta lehetőségekbe, a szűkös körülményekkel, a látványtervezőn kívül mérsékelten tehetséges stábjával és úgy általában semmivel sem törődve, kivéve a tárggyal, a klasszikus amerikai self-made sufnifilmesek (Corman, Ferrara, Cohen és társaik) testvérévé avatva magát. A velőtrázó nyitányban rögtön szintitilinkózás mellett közeledik egy ufó a felhőkarcolók közt, hogy az invázió senkinek nem tűnik fel, annak köszönhető, hogy kb. focilabda nagyságú. Az ufó mármint, majd recés neonsokk-klipben lényegül bele az eggyel lejjebb lakó férfiimitátor divattervezőnő falán a trendi japán maszkba. A cselekmény nagy részének helyet nyújtó lakás az évtized platóni ideája, ill. a mindenhol jelenlévő sminkkel és neonokkal együtt hozzájárul, hogy a 40 évvel ezelőtti vagánykodás jóval modernebb az egyik proli világvégéből a másikba tántorgó jelenünknél. Az önmagával és környezetével ugyanolyan kíméletlen, kezdő művész (hogy milyen értelemben, szinte mindegy, látszólag modell, de itt a warholi értelemben szupersztár mindenki pusztán a létezése által, vagy legalábbis úgy tesz), tehát Margaret éppen heroint keres a dekadens hímnős Jimmyvel a kérón, miközben a klubban élettársa, az osztály művészkedő alteros gyereke, azaz leánya, Adrian, minimalista szintiperformanszot mutat be. Szívverését loopolva vágja a nyegle közönség arcába, hogy igen, programozott, akkor mi van?! (Szerintem annyi, hogy beszerezhettek volna legalább egy vastag szemüveges gyereket, aki fél hanggal jobb zenét programozott volna.)

És így tovább, a burroughsi nagyvárosi dekadencia jegyében fetrengenek a meg nem értett artisztok két hideg kamatyolás és anyaghajkurászás közt a diszkó sarkában, hiszen az utca és ambíciók nem ismernek irgalmat. A rossz színész-paradoxon sem – megint csak, ha affektált pojácák és keménykedő hülyegyerekek játszanak affektált pojácákat és keménykedő hülyegyerekeket, akkor jók lesznek? A borzalmas óvodai szintizene rátesz egy lapáttal, a minimalizmus nem egyenlő a primitívséggel, főleg ha a Suicide vagy John Carpenter ugyanebből a 4 darab hangból hozott ki mindent.

A légből kapott sztori szerint a miniufón érkezett, testetlen idegen a humánokban szex közben kiválasztott opiát-ekvivalens anyagra függött rá. Erre varrjon gombot a tudomány, nos varr is, a rejtélyt ugyanis egy „Berlinből” érkezett, amúgy gyanúsan oroszos kiejtésű alak kutatja talpig piros dzsekiben. Az idegen ténykedését a Predátort megelőlegező hőképes jelenetek mutatják, falrengető blődségüket mit sem takargatva: a szexuálkiller gazdatest először csak hullákat talál maga körül, Margaret sugárdédi professzorától más élősdi bájgúnárokig az agyukba vértelenül applikált üvegdarabbal, az ügyfelek aztán csak úgy simán eltűnnek, magába szortyadó fekete lyuk-effekt kíséretében.

Hogy mégis hogyan, azon tényleg felesleges lovagolni. Az arcvágásokból úgy tűnhet, ellenséges az alapállásom, ám ez távol áll az igazságtól. A hősies küzdelem az alkalmatlansággal a korszellem megragadására nem véletlenül lett kultuszfilm évtizedekkel később, garantáltan maradandóbb élmény, mint az aktuális szuperhírós (vagy fantáziát nyomokban sem tartalmazó fantasy, egyre megy) baromság a világ összes pénzéből. A pózerkedés akkor lendül át pár percre művészetté, amikor Margaret felmondja a semmiből semmibe tartó, soha be nem futott aspiránsok krédóját, a sötétből kibontakozó koponyasminket kenve magára. Alakítója, Anne Carlisle pár évvel később egészen Krokodil Dundiig vitte, sőt Susant is kereste kétségbeesetten, a társulat többi tagja után ennyi sem maradt. Hogy a t. olvasónak hogy fekszik majd, fokozottan függ attól, milyen lábbal kelt aznap, és Mr. Teufelnek egy másik újhullámos csodára tett sommás ítéletét („mi ez a hülyeség?”) érzi-e magához közelebb, netalán magasabb a tűréshatára a radikalizmussal vegyes, ipari erejű és neonszínű dilettantizmussal szemben. E sorok szülőjének látszatra nihilista, kicsit közelebbről vadromantikus álláspontja alighanem már közismert – miért, különben mit csinálnál, avagy lehet-e fontosabb dolga az embernek a földön a művészetnél?