Csőmozi #141: A kilyukasztott verőerek hiányzó marxista látószöge – The addiction

A vérszívás nehézségei lumpenliberál nagyvárosi környezetben, avagy óvakodj a bölcsésztől!

Ms. 45 után 14 évvel, a megváltozott korszellemben – jött a grunge és a rap (bocsánat, hip-hop), filmünkben sajnos csak az utóbbi, a lepusztult New York gettónéger légkörét érzékeltetendő – Abel Ferrara másik elszigetelt női főhőst indít útjára a nagyvárosi elmagányosodás és lepusztulás lejtőjén, ezúttal az erőszak utáni bosszú helyett a vámpírizmust választva jelképként. Az emberiség undorító természetén és a lét egzisztencialista leglényegen darvadozó filozófushallgató, Kathleen (Lily Taylor) nagy kedvvel veti bele magát újabb körútjába, amikor egy titokzatos, leples nő berántja egy zugba (a rács alatti hely a tört fényeivel olyan jól néz ki, hogy ha pár évvel korábban jön ki, Tim Bradstreet tuti rajzolt volna róla Vampire: the Masquerade illusztrációt), és ad neki valódi nyavalyognivalót. Megharapja a nyakán és vesz némi vért, ezzel magához hasonló, örök életű addikttá változtatja a pózer leányt. Érdekes, hogy a másik nő által terjesztett kórság a műfaji standarddal szemben nem überszexuális kéjmámorként, hanem megalázó, durva szerelemként kényszerként realizálódik Kathleen mindennapjaiban, azaz egyre inkább éjszakáin. Genderológiailag nem tudom ez mennyire kóser.

Az ellenállhatatlan, éjjeli latin lavór vagy végzetes sekszdémon helyén így egy szimpla, kiszolgáltatott kábszeres lefelé ívelő pályáját követhetjük nyomon, kicsit Martinhoz hasonlóan pár évtizeddel azelőttről. Eleinte hősnőnk is ugyanúgy, tűvel veszi a vért, és lövi be magának, mint egy legalja hernyós, Kathleen ráadásul a reflexió képességével is meg van áldva, vagy legalábbis tanulmányai ezt írják elő, így fogyatkozó barátai és ismerősei egyre kamaszosabb mélyenszántásokat hallgathatnak tőle a mélységbe visszanéző mélység örök elkárhozott végzetéről és hasonlókról. A kevéssé sikerült komolykodások közé egy tévedésből letámadt idősebb vámpír, Peina (maga Christopher Walken) hoz némi humort, aki igyekszik megőrizni emberi felét, pl. hegedűszóra köpköd a mosdóba fogmosás közben, és tőle hangzik el a sok Heidegger után az első értelmes könyv címe is a függőség természetéről, a Meztelen ebéd Burroughstól. Remélem, tényleg vetett egy pillantást a borítójára valaki a stábból.

A Kathleen lecsúszását passzentosan kísérő fekete-fehér képi világot ezzel együtt nagyon is megéri nézni, katonai bakancsos ’90s sikátoraival és az egyre sötétebb kamrákban lefolytatott egyre hosszabb, elvonási tünetes fetrengésekig, ez utóbbiak egy az egyben elmennének hernyós filmdrámában is. A gátlásait vesztett filóvámpír (elnézést) egy idő után a t. professzor urat is meghívja egy (vér)szopkodó szeánszra egy igen unalmas magasművészeti hegedálóest után, hiszen ennél csak jobb jöhet, sőt az utcán beszólogató néger gyereket is helyre teszi. Ez a mozzanat pc-szempontból szintén aggályos, ha egy borzasztóan elnyomott kisebbség (nők, bár ma már ők a többség) tagja egy másik borzasztóan elnyomott kisebbség (afroamerikaiak) tagját abuzálja, akkor kinek kell drukkolni? A diplomaátadóra, PhD-avatásra vagy effélére összehozott csoportos vérfürdő a sok csöves és kevésbé csöves vámpírhaverral vicces ötlet, ki ne akarta volna még egy ilyen esemény közönségét megetetni valami nagyon kegyetlennel? A végén a saját sírjára virágot helyező Kathleen mutatja, hogy kivonta magát az élők világából, vagy tényleg meghalt, mint egy homoszexuális festőművész AIDS-ben, és immár csak jelképes szellemjelenettel van dolgunk, ki tudja. (A népszerű videómegosztón található változat kicsit vágott, 7 perccel rövidebb a hivatalosnál, de érdemi csonkítás szerintem nem történt. Nálunk a borzalmas Menekülés a pokolból címen jött ki, dvd-n is.)