Csőmozi #18: Mindennapi szívások – Martin
Tizenévesnek lenni megterhelő, főleg ha vért kell inni hozzá, és még vámpírfogunk sincs.
A vámpír 200 év alatt a folklór kezdetleges szörnyéből kiherélt vágytárgy lett, bármekkora ellentmondás is helyből rögtön az utóbbi, és ha Polidori doktor urbanizált példányát nem számítjuk. Ez utóbbi a legkevésbé ismert terméke a híres, Byron rendezte irodalmi estnek, sőt éjszakának, amikor többek közt Frankenstein doktor és a teremtménye is megszületett (1816, a Diodati-villa Svájcban). A dekadens költőfejedelem háziorvosának szülötte a Vampyre, ami olvasmánynak a kortársak szerint (nem olvastam) nem nagy szám, ám a polgári társadalom közepén, emberként rejtőzködő fenevad ötletével forradalmi lépés. A modern zombihadak atyja, George A. Romero az irányzat késői képviselőjének mondható, amennyiben a glamorózus (kevésbé megengedően nőklapjás) Lestat-iskola helyett zavarodott, köznapi hasadt személyiségként mutatja be kényszeres vérivó szereplőjét 1977-es művében.
A deheroizálás nagyjából olyasmi, ahogy a bosszúfilmből csinált hülyét pár éve a Blue ruin: ha adottságaid sokkal inkább Mézga Gézához, nem pedig Charles Bronsonéihoz hasonlítanak, a leszámolás piti lesz és szánalmas, ahogy sorozatgyilkosnak lenni is csak akkor menő, ha Pat Bateman vagy Hannibal Lecter a neved, nem pedig primitív, megalázott ribanc az út széléről (Monster), netán még primitívebb, videórajongó proli (Henry). A Martin címszereplőjével első, vagy talán sokadik gyilkosságának szemtanúiként találkozunk – mit tehetsz, ha átlagos tinédzser gyerek vagy megbűvölő tekintet, nőhülyítő csillogás, bármiféle démoni búgatás, sőt agyar nélkül, de embervérre van szükséged? Talán vonatok hálókocsijában sunnyogva próbálod a kábító tűt ismeretlen nők valamijébe nyomni, hogy legalább enyhíts a kényelmetlen körülményeken minden résztvevő számára, mielőtt előkerül a borotva. Említettem már, hogy se karom, se fog? Ha mégis, csak rosszkor.
A tágabb környezetbe kilépő Martin lepukkadt, örök eseménytelen amerikai elővárosban találja magát, a tinédzserkor szokásos nyűgei eltörpülnek kegyetlen kényszere mellett. A skizofrénia ellen szólnak a fekete-fehér flashbackek, valamint hogy a kitaszítottnak nem mondható, sőt pont családjával szembekerülő suhancot idősebb rokona fenyegeti – ha a környékről intéz el bárkit, az óvilág szent hagyományaival (papról, vagy legalább valami hasonlóról van szó zavaros balkáni örökséggel) fogja ráncba szedni. Az elmebaj tehát legalábbis társas, vagy pont a szabad amerikai talajban is gyökeret vert régi babonák levedlhetetlensége a lényeg. Martin, amikor éppen nem gyilkol, menekül vagy magyarázkodik, próbál hétköznapi gyerek lenni, emberi arcát erőltetve bedől a szomszéd háziasszony ismerkedési kísérletének, bájcseveg és kézi szivarvágóval demonstrálja, hogy nincs itt semmi mágia, nem az ujját vágta le, csak úgy csinált, trükk az egész. Halottak viszont vannak.
Az alacsony költségvetés, hétköznapi kivitel, a címszereplőn kívül ismeretlen színészek a műnek inkább használtak, bár még John Amplas is max. pár másik Romero-produkcióban bukkant fel. A rendező papként cameózik, állandó munkatársa, a szakmát echte vietnámi hullák megfigyelésével kezdő trükkmester, a Super Mario-fejű Tom Savini is megcsodálható. A népszerű videómegosztón most spanyol anyanyelvű rajongónak hála látható, nyugalom, angolul (felirat nincs).
