Csőmozi #139: A varrónők korán lőnek – Ms. 45

Divatdiktátor répa-revenge New York fertőjéből.

Még ha szigorú értelemben vett nemi erőszak nem is történik, legalábbis a vásznon, de nemietlen annál több. A rovatunkban is sokszor megénekelt kreatív televény (New York 40 éve) indította útjára Abel Ferrara független filmes karrierjét, a művész maga az érzelmileg terhelt fúrógépes gyilkos (Driller killer) női párdarabját teremtette meg az autista őzikéből bosszúállóvá vedlő Thana alakjában. A fiatalon elhunyt, a forgatás idején mindössze 18 éves Zoë Tamerlis Lund szépsége vászon a város hátterén, amire bármit fel lehet festeni, megérinteni viszont halálos.

Az ismeretlen okból megnémult lány, Thana sokadik asszisztensként dolgozik egy divatstúdióban pojáca főnöke hátsó szándékaitól és kolléganői kötelező jellegű segítő buksisimogatásaitól övezve, de egyik sem enyhít sokat magányán, ami a maga beteges elszigeteltségében pl. az Iszonyat hősnőjéére emlékeztet. Egy különösen peches napján hazafelé kirabolják, maga Mr. Ferrara alakításában, otthon pedig betörő fogadja, a jókor megragadott vasaló viszont mindent megváltoztat. A betörő hullája mellett megtalált 45-ös pisztoly új ötleteket ébreszt, földi alakjától (a betörőétől mármint) azonban annál nehezebb megszabadulni, Thana innentől inverz sorozatgyilkosként pakolássza a szemeteszsákba csomagolt testrészeket a hűtőben, és próbálja mindet egyenként kidobni. (Te vajon mit tennél, ha el kellene tüntetni egy hullát a szoba közepéről?) Csak a kotnyeles házinéni és a kutyája, név szerint Phil, meg ne tudja!

E ponttól egyszerű lenne a vulgárpszichológiai vonalon női felszabadulástörténetet faragni az egészből – az elnyomott árva lány végre a gyilkolás által megtalálja önmagát és főleg sekszualitását (hiszen ugye elgondolhatatlan, hogy bárki bármilyen természetű lelki kínjai nem a dugásból, ill. hiányából erednének), nagyokat esz, isz, lő és kamatyol az élet újjászületett királynőjeként. Nem ez történik, a szüzességét továbbra is őrző aszfalt-Artemisz vad sminkkel indul útjára esténként, a magához csalogatott kanokat halomra lőve. A spagettiwestern-szerű bandaleszámolásnál, ahol négyen keringenek körülötte, ez még eladható önvédelemnek, de hogy jogos-e kinyírni a szimpla bunkóságon kívül semmit el nem követett jampecot, akinek összesen annyi van a rovásán, hogy lányokat szólítgat le a sarkon (neve, mármint alakítójáé, egyébként igen jó: Vincent Gruppi), enyhén szólva vitatható. Következő a listán a divatfényképész aszfaltbetyár (nyilvánosan smárolt, megdögölhet), ő a stúdiójában önvérét fröccsentve a vászonra alakul akciófestész műalkotássá. Az alávaló arab sejk a limuzinból otthon nyilván háremet tart, hősnőnk őt nevelő célzattal először tökön lövi. A magányos éjszakai bárbeszélgetésen (pontosabban hallgatáson) összeszedett, zavarodott faszi, akit a felesége másik nővel csalt meg, sem lesz lelki társ, nála a fegyver pont csütörtököt mond, ám ez sem hosszabbítja meg sokkal az életét.

Ferrara tehát a slasher szokásos, elnyomásoktól szenvedő férfi mészárosát változtatja nőnemű szépség-szörnyeteggé, és hogy ezen kívül sokat nem tesz, mutatja a nemek felcserélhetőségét. A finálé halogén-bulijára öldöklő apácának öltöző Thana előbb a tükör előtt pózol és játszik lövöldözőset önmagának, akár Travis Bickle, csak még betegesebben. A helyszínen a főnök leborul a szépség előtt, hiába, a korai MTV-klipekre emlékeztető, zenés-táncos, lassított ritkítóbuliban pedig egy kolléganője kése tesz pontot Ms. 45 szomorú sorsának a végére, a végső leszámoló lába között, két kézzel felfelé szorongatva, csak hogy mindenki értse. Nagy kedvvel fogalmazgattam a hasonlatokat arról, hogy a zárójelenet (a házinéni feledhetetlen férjét és kutyáját siratja, egymás mellé rakott képeken) szerint a férfi = kutya, csak a slusszpoén ezt is elrontotta. Ms. 45 nyilván megkegyelmezett az elhurcolt Philnek, mert a dög pórázát húzva hazatalál, mindenki nagy örömére. Szóval nem, nem egyenlők, a férfi megdöglik, a kutya él. Ámen.