Csőmozi #89: Óvakodj a manikűröstől – Iszonyat

Roman Polanski karanténfilmje.

Az eeemúttíz lassan másfél évben nagyjából mindenki önként tartózkodott elszigeteltségben, az ellenkezőjéről szóló összes sirám dacára: a ritka nyerteseken kívül mehetett bárki, amerre látott, csak hova nem volt. A nehéz sorsú rendezőóriás ifjúkori művében is fejben dől el minden, a fiatal Catherine Deneuve szőke fejében előbb falazza el magát, mint odakint, bár a lefutást elnézve lehet, hogy az első perctől determinált.

Polanski útja igen rossz időzítéssel kisgyerekkorában Krakkóba, majd Franciaországon át Angliába, onnan Hollywoodba vezetett (a végén pedig az ismert molesztálási ügyek miatt Svájcba), az Iszonyat első angol gyártású filmje. Az eredeti cím (Repulsion) jobban kifejezi a lényeget, undor, visszataszítás a zavart hősnő összes reakciója a külvilágra. A remek nyitójelenetben repedezett hullamaszk fekszik a munkaasztalon, az alany kezét a fehér falú helységben fiatal lány szorongatja. Elsőre nem is tudni, valami beavatkozáson aggódik-e vagy már utána, a boncolóban, amíg a múmia meg nem szólal: csak nem aludt el, drágám? Nem kell megijedni, szépségszalonban vagyunk, a nyanya szavai a későbbi rémálomvalóságban nyernek baljós értelmet. Üde fiatal nők vakolják-fényezik a bomlásban előttük járó fajtársaikat (#sorrynotsorry) kellő pénzért, bár esélytelenül. A leépüléssel szemben nem áll meg semmi.

Carol (Deneuve) láthatóan nem tudja megélni az ő nőiségét, általában semmijét sem a merev munkavégzésen és kirekedtségen kívül. A zakkant lány munkából hazafelé ott nem lévő pókhálókat rángat az arca elől, útbontó melósok és snájdig nyakkendős fiatalemberek érdeklődésére ugyanúgy (sehogy sem) reagál, otthon, pontosabban a kisszobában nővére és annak vőlegénye gondoskodik a szórakoztatásáról, a szomszédból átlihegés formájában. A rokonság fél szívvel próbálja bevonni, na nem a lihegésbe, csak bármi emberi tevékenységbe, de Carol mozdíthatatlan, egyik kolléganője hüppögésére a szemét pasik miatt is csak annyit tesz, hogy az elkeseredett leány távozása után leporolja a székét. Mennyi piszok mindenhol! Randijáról azért késik el, mert megbabonázza egy repedés a járdán, miután udvarlója nagy nehezen (és hatástalanul) lesmárolja, rohan fogat mosni, a poharából gondosan kivágva sógorjelöltje fogkeféjét. Mert az nem oda való.

A nem túl szubtilisen szájbarágott mondanivaló az előjelekből üvölt, az obszesszív-kompulzív, sőt, mondjuk ki, avoidáns hősnő kívül-belül összeomlik. Elszigeteltségére lakótársai pöccintik rá az utolsót, amikor elmennek olaszba nyaralni. Az üres lakásban magára maradt lány megreccsenésének jelei a széteső falak, elnyomott szekszuális késztetéseinek, ha eddig nem tűnt volna fel (illetve olyan még nem volt, hogy bárki lelki nyomorának nem nemi okai lettek volna), a falakból előnyúló kezek, korántsem olyan szürreál-romantikusan, mint Cocteau gyertyatartói a Szépség és szörnyetegben.

Egy újabb élveteg öregasszony majdnem csonkolása (elégtételt azért nyújt a jelenet, a megvágott banya sikít, akkor még él, mert vérzik és mozog is) után Carolt végképp hazaküldik, onnan a lefekvés után egyből erőszakoló képzelt szeretői és egy rohadó nyúltetem minden társasága. A belülről bedeszkázott ajtót kifeszegető, perverz háziúr tragikus módon pont visszaigazolja a tetű férfiakról szóló félelmeket, de a borotva mindent megold, a hozzá képest komoly szándékú udvarló addigra már a fürdőkádban püffed.  Nemtőrödöm nővéréket hazaérve rút meglepetés fogadja, a király záró ráközelítésben meg nem tudom, honnan vették a családi fényképen szereplő kislánykori arc eredetijét, de az a legvérfagyasztóbb, más szóval sikerül előadni Pat Bateman megfigyelését az apjáról, szintén egy régi képről: és valami nincs rendben a szemével.    

(Az előkelő Criterion Collection darabja most egy másik videómegosztón, magyarul, a vége felé kicsit csúszik a hang, de csak használ a művészi hatásnak.)

HOLDKOMP