Csőmozi #151: Sicc – The uncanny
Peter Cushing a macskák mocskos mancsából menti ki a világot. Legalábbis megpróbálja.
A horrorantológiáiról ismert Amicus stúdió a nem sokkal korábban (1970 körül) fénykorát élő Hammer modorában rakta össze ezeket a meséit a kriptából, vagy inkább az alom környékéről. A magam részéről az ilyen betétes sztorikat mindig kissé átverésnek éreztem, ha nincs elég ötleted egy egész filmhez, csak fél tévéepizódhoz, rakd össze másik kettővel valami rákent kerettörténettel és voálá, de talán ez is jobb, mint egy darab epizódot felpuffasztani a bosszú fia kettő visszatér 60 részes prequel-spinoffjává, ahogy napjainkban szokás. Az Uncanny premisszáját minden macskabarát a beavatottak fensőbbséges rötyörészésével fogadja, hiszen mi régóta tudjuk, valójában az ember a macska háziállata, nem fordítva. Az sem használ a komolyságnak, hogy macskafanok az első perctől hangos gügyögéssel kísérik a jól összeválogatott szereplőkart, ahelyett, hogy világuralmi terveiktől, pontosabban a rémuralom fenntartásától ijedeznének.
A nyitányban megszállott, ágrólszakadt író (Cushing) igyekszik a kiadójához (Donald Pleasance), de egyik frász után a másikat kapja a lépcsőn rá leső fekete macskától. Éppen csak becsukódik mögötte az ajtó, és felfedezi… a kedvenc szerkesztőjénél lebzselő hatalmas fehér (!) macskát. A dög ráadásul vernyog, valahányszor előhozakodik a legújabb titkok könyvével: a világ valójában a macskák karmai közt nyög, és aki a szörnyű összeesküvésről lerántaná a leplet, hamarosan baleset áldozatává válik. Általában szétmarcangolás útján, hiszen egy macska is veszélyes, pláne egy egész doromboló csorda. Mint az esettanulmányai is mutatják…
Az első etap századeleji környezetben hozakodik elő a bolond, ám annál gazdagabb macskás öregasszony esetével, aki a hálátlan unokaöccse helyett az állataira hagyja a vagyonát. (Nem tudom, örökölhet-e állat akármelyik ország törvényei szerint, tegyük fel valami alapítványról van szó, meg hát rémtörténetben vagyunk.) Öcsi nem hagyja annyiban, és az álnok szobalány segítségével végrendeletet hamisítana. A rosszkor ébredt néni nagypárna alatt végzi, a gyilkos szobalány pedig a bosszúálló macskák elől menekülve amolyan zombiostromos helyzetben ragad a nem túl jól felszerelt kamrában, ahol csak száraz kenyér és macskakaja (irónia) van. A házban annyi sem, a cicusok így rátérnek néhai úrnőjükre, a jól ismert vándormotívum szerint. A killer macskák persze piranhákhoz hasonló módon szedik szét a szobalányt is, amikor kimerészkedik, és hogy ez egyáltalán nem túlzás, abból látszik, hogy az udvarlóját is egyetlen karomcsapással, pedig snájdig és életerős fiatalemberről volt szó… A lerágott hullákkal teli ház így a gyűjtemény legbelezősebb (szakszóval gore-osabb) része, ami a békebeli környezetben meglehetősen nyikorog, vagyis kevéssé odaillő. A folytatásban már a jelenben (1975) járunk, ahol Lucy, az elárvult kislány költözik be burzsuj nevelőszüleihez Wellington nevű fekete cicájával, plusz az anyjától rá maradt boszorkányügyi szakkönyveivel. A nevelőszülők nyilván egyiket sem bírják, egyiket elaltatni vinnék, a többit tűzre vetik, ráadásul Angela, a szőke helyi nagylány is cseszteti a kis árvát, pl. modellrepülőjével üldözi, szülei halálán gúnyolódva. Wellington szerencsére meglóg, a hanyag mostohaanyu meg pont a legvastagabb és legfeketébb bőrkötéses könyvet felejtette ott a párna alatt, ami óriási hibának bizonyul, ui. ebben találhatók azok az ördögi varázsigék, amelyekkel bárkit, így szemét szőke nagylányokat is foglyul lehet ejteni, majd egérméretűvé kicsinyíteni. A gyermeki tündérmese (Angela mint mini-Alice szaladgál az ágy alatt és akad egérfogóba, bár a full méretű gyermekszínész mellett megint kicsit hülyén fest a rémisztő nagy plüsskarom) az okkult horror eszköztárával (simán működnek a fekete könyv varázslatai) együtt egész megkapó, csak a befejezés vércinikus. Rontóc: Lucy ohne zsenír eltapossa korát megelőző alteros bakancsával a szemétkedő mostohanővérét, akit tulajdon anyukája takarít fel utálkozva.
A záró, szándéka szerint vélhetően komikus-hentelős epizód az álomgyár aranykorába visz, ránézésre egy ’30-as évekbeli sufnistúdióba – kiválóan megvalósítható ’70-es évekbeli sufnistúdióban is. Épp rendhagyó Poe-feldolgozást forgatnak, a sajnálatos módon elcserélt inga tényleg felszeleteli a vezető színész feleségét. Helyette, mit ad az ég, ott áll az ajtóban a tehetséges és jóval fiatalabb feleség-, továbbá női főszereplőjelölt. A bosszút nem az asszony szelleme állja, hanem a rövid úton lehúzott kölykeit sirató macskája. A boldog új házasok némi Tom és Jerry-jellegű kergetőzés után (idétlen burleszkzene inkluzíve) a konyhában nem tudják elkapni a dögöt, az meg a stúdióban elrág pár ujjnyi vastag kötelet, pont a vasszűz ajtaja fölött, amikor a párocska visszatér végszavazni. A technikolor vérengzés és a néhol rajzfilmszerű bukdácsolás itt is elég furcsa együtt, de már csak a végjátékban kell végignézni, mi történik azzal, aki túl sokat tudott, és borítaná a tejestálkát.
Cushing és a szerkesztő szerepében Donald Pleasance e kis megélhetési csacskaság után nem sokkal kaszáltak a Star Warsban, illetve a Halloweenben. A macskák démoni gonoszságát vitatja pár ítész, mondván, hogy csak a gazdáikat vagy a kölykeiket védték, netán bosszulták meg. Különben is mitől lenne olyan szörnyű a megvalósult rémuralgás? Glédában állna az emberiség, és macskáknak nyitogatná az ajtót, vagy a Whiskast az első mordulásra? Ugyan kérem.