HOLDKOMP

Kis lépés ez az árnyékos oldalon…

CelluloidSci-fi

Csőmozi #153: A csendes társ – Silent running

Az űrben senki se hallja, ha kidől egy fa.

A 2001 effektmesterének első rendezése egy ifjú alkotókat felkaroló program része volt, melyben az Universal fejenként 1 millió dollárral dobott meg pályakezdőket 1970 körül. A tavaly elhunyt Douglas Trumbull nevéhez fűződik többek közt a Harmadik típusú találkozások, az Androméda-törzs vagy a Blade Runner kinézete, kezdőfilmjében az akkoriban divatos ökokatasztrófa-filmek szelleme (pl. Zöld szója) és az utolsókat rúgó hippiéra figyelmezteti elcseszett várható jövőjére az emberiséget. Az emberiség 52 évvel később is ugyanúgy tesz rá.

Freeman Lowell (és akkor a szubtilis utalásoknak még csak a legelején tartunk) ábrándos kék szemű kertész a Valley Forge szállítóhajón, ami a teljesen teleszennyezett és uniformizált Földről elmenekített utolsó erdőket hordozza szeparált kupolái alatt. Hogy erdőket miért kell az űrbe vinni, és főleg miért olyan messzire, mint a Szaturnusz, kérdés marad. Lowell alakítója, Bruce Dern (Laura apja, pár világvégével ezelőtt szintén hippi prófétát játszott rögtön itt a rovatban) mindenesetre egy Aragornba oltott Charles Manson elszántságával küzd a kedvenc nyuszijaival, békáival és kígyóival benépesített kis édenkertek megmentéséért, amikor otthonról megjön a parancs, dobják mindet az űrbe és irány haza. Nyilván kell a hely vagy az űrhajó másra, ki tudja. Freeman társai igazi redneck paraszt űrkamionosok, a fedélzeten gokartozgatva átmennek a virágágyáson, tele pofával tolják a műanyag kaját a probiotikus sárgadinnye helyett és hangosan éljeneznek, amikor megtudják, hogy végre hagyhatják az egészet a fenébe, csak pár aranyos állatokkal teli üvegházat kell hozzá praktikus taktikai atömtöltetekkel (ez is költői túlzásnak tűnik, ágyúval hörcsögre?) felrobbantani. A konfliktus így az első perctől borítékolható, mégis kissé hirtelen az átmenet, amint a kis zöld világa pusztulásán megbomlott virággyerek először lazán agyonveri egyik kollégáját, a többieket meg az egyik lekapcsolt kupolában vágja haza.

A Joan Baez mozgalmi dalaival súlyosbított, naiv cselekmény és a rétegzettnek a legnagyobb rosszindulattal sem nevezhető, finoman sulykolt üzenet (védd a fákat, egyél hódot) helyett szokás szerint a megvalósítás az érdekes, azaz hogy az alkotók hogyan jelenítik meg a sivár ipari jövőt. A Valley Forge-t az azonos nevű leszerelt anyahajó (hordozó, mittudomén, az biztos, hogy nem önjáró löveg) alakította, a szürke belső terek előrevetítik a “kékgalléros” sci-fi realizmusát Outlandtól az Alienig, az ismert világ peremétől is egyre messzebb sodródó Freeman kábult hangja a semmi közepén pedig a 2001 HAL-jának monológjaira hasonlít. Miután a hajóraj többi tagját levakarta magáról a “zuhogókon”, vagyis a Szaturnusz gyűrűjén, az utolsó hippi kozmikus magányban nevezi át a robotjait, amelyeket amúgy csonkolt színészek mozgattak belülről, egyes és kettes drónról Donald kacsa unokaöccsei után, tanítgatja őket pókerezni, kertészkedni és temetni.

Az imádott erdő azonban a kapitalisták atomja nélkül is sorvad, profi és megszállott biológushoz képest kicsit lassan hasít a felismerés Lowell fejébe, hogy a naprendszer külső fertályán annyira már nem erős napfény miatt. A maga körül mindent felégetett fiatal Matula végül rádöbben, hogy nincs hová, így az utolsó kertet egyik hű robotjára bízva elkezdi betűzgetni egy megmaradt robbanófej használati utasítását. Aki át tud lendülni a gyermeki hangvételen, sajátos, szomorkás és a műfaj történetében is fontos, bár nálunk nem túl elterjedt tu-fa művet ismerhet meg a Néma vágtában (magyar cím a szokásos), felirattal itt látható.

HOLDKOMP