Csőmozi #40: A kárpáti burger – Daughter of darkness

Hitted volna, hogy van film, amiben Anthony Perkins nyolcadik kerületi pincében füstöl, mint a vámpírok fejedelme? Én sem.

Etyekwood még a kanyarban sincs, amikor a rendszerváltás környékén pár nyugati produkció már meglátta a lehetőséget az olcsó, még nem teljesen posztkomcsi magyar munkaerőben. Több okkult horror is forgott nálunk akkoriban, Michele Soavi egyenesen a Mátyás-templomot blaszfemizálta az Argento írta La chiesa kapcsán, Isten pénze úgy látszik nem volt elég. A Laurin gyerekgyilkos NSZK-szellemtörténete az isteni Szamócával (Eperjes Károly) dicsekedhet, a profi amerikai hulladékfilm viszont nem mással, mint Stuart Gordonnal (Re-Animator, From beyond, megannyi tocsogós bohózatként megcsinált Lovecraft-adaptáció) tette be a véres lába keze nyomát.

Fiatal lány érkezik az Óperencián túlról az emberevő komcsik országába 1989 augusztusában, mint a feliratból kiderül. A stáb azért annyira nem kockázatkedvelő, hogy az akkor még javában élő és alkotó, valódi vérben tapicskoló transzilván diktátornál dolgozzon, mire a produkció 1990-ben forgalomba (videókazettára és a tévéképernyőre) kerül, Csau a közelmúlt egyik leglélekemelőbb pillanatában már lement hídba. Bukarestet így Budapest alakítja, igen meggyőzően, bár a dákok szerintem összetennék a szőrös talpukat, ha egyetlenegy olyan lepukkant bérházra futná a büszke római provinciájukban, amilyenhez nálunk igényesebb utcanő sem dől neki a nyóckerben, történetünk fő színhelyén.

De ne szaladjunk előre – a Thatcher családnevű Katherine-ről a reptérről kifelé menet dörzsölt taxisofőr rugdossa le a kolduspurdékat, és szállítja profi módon a Gellért (Geirertu?) hotelba. A magyar néző itt zsibbad el először, még ha a főcím fel is készítette: a streetwise zsidó taxis Garas Dezső (“I speak American!”). A Jászai Mari-díjas művész papírról felolvasott angol nagy dumáját hallva azért nem hinném, a barbárok földjén mindezzel együtt ő lesz Kathy natív kalauza, bár a végén csúnya kis stiklire is telik tőle az elnyomók oldalán. Holokauszt-túlélőtől (a filmben is az) nem szép dolog.


A Szomszédok-Linda univerzumban mozgó (a képi világ teljesen passzol, egyben mutatja, 30 év alatt mi változott, szinte semmi) árva kapitalista királylány a gyerekkorunk veretes tévéjátékaiból ismert, hullasminkes magyar arcokkal a háttérben olyan bizarr, hogy a Lajtán inneni néző fültől fülig vigyorgással, olykor szívből jövő röhögéssel kíséri mind a 93 percet, az tuti. Kathy rég eltűnt apját keresi, útját egy echte józsefvárosi lebuj végzetes vonzerejű szintistibije és álmaiban megelevenedő szobrok keresztezik. Apa szem előtt volt, bár először letagadja magát – sárkánycégéres (draco, dracul, ugye értik) üvegfúvó pincéjében eszi a lecsúszott arisztokrata vámpírok keserű kenyerét, ha jól láttam a Szentkirályi utcában. Igen, Mr. Perkins adja elő az én vagyok az apád-jelenetet, eszköztára nem sokat változott a Bates motel óta, bár itt nincs is többre szükség. Talán a történelmi áthallások láttatták csak, de különös arcába mintha szorult volna valami egy bűnbánó, alternatív Conducatorból is. A visszaszorulóban lévő helyi élőhalottság (ami fog helyett szép cronenbergi bodyhorror-kirángásként tüskés szervet használ a nyelve hegyén) amúgy Kathyben látja a jövő zálogát. “We can change!” – kiáltják a kétségbeesett eleven hullák, bár a tüzet nem ők gyújtják és a rendszerváltást sem érik meg. A fiatalság a karrierista amcsi követgyerekkel kiegészülve lezárja a rothadó múltat, és igaz, hogy egy amerikaitól, de végre azt is megtudjuk, ki van Anonymus csuklyája alatt. Mit mondjak, érdemes volt várni!