Csőmozi #40: A kárpáti burger – Daughter of darkness

Hitted volna, hogy van film, amiben Anthony Perkins nyolcadik kerületi pincében füstöl, mint a vámpírok fejedelme? Én sem.

Etyekwood még a kanyarban sincs, amikor a rendszerváltás környékén pár nyugati produkció már meglátta a lehetőséget az olcsó, még nem teljesen posztkomcsi magyar munkaerőben. Több okkult horror is forgott nálunk akkoriban, Michele Soavi egyenesen a Mátyás-templomot blaszfemizálta az Argento írta La chiesa kapcsán, Isten pénze úgy látszik nem volt elég. A Laurin gyerekgyilkos NSZK-szellemtörténete az isteni Szamócával (Eperjes Károly) dicsekedhet, a profi amerikai hulladékfilm viszont nem mással, mint Stuart Gordonnal (Re-Animator, From beyond, megannyi tocsogós bohózatként megcsinált Lovecraft-adaptáció) tette be a véres lába keze nyomát.

Fiatal lány érkezik az Óperencián túlról az emberevő komcsik országába 1989 augusztusában, mint a feliratból kiderül. A stáb azért annyira nem kockázatkedvelő, hogy az akkor még javában élő és alkotó, valódi vérben tapicskoló transzilván diktátornál dolgozzon, mire a produkció 1990-ben forgalomba (videókazettára és a tévéképernyőre) kerül, Csau a közelmúlt egyik leglélekemelőbb pillanatában már lement hídba. Bukarestet így Budapest alakítja, igen meggyőzően, bár a dákok szerintem összetennék a szőrös talpukat, ha egyetlenegy olyan lepukkant bérházra futná a büszke római provinciájukban, amilyenhez nálunk igényesebb utcanő sem dől neki a nyóckerben, történetünk fő színhelyén.

De ne szaladjunk előre – a Thatcher családnevű Katherine-ről a reptérről kifelé menet dörzsölt taxisofőr rugdossa le a kolduspurdékat, és szállítja profi módon a Gellért (Geirertu?) hotelba. A magyar néző itt zsibbad el először, még ha a főcím fel is készítette: a streetwise zsidó taxis Garas Dezső (“I speak American!”). A Jászai Mari-díjas művész papírról felolvasott angol nagy dumáját hallva azért nem hinném, a barbárok földjén mindezzel együtt ő lesz Kathy natív kalauza, bár a végén csúnya kis stiklire is telik tőle az elnyomók oldalán. Holokauszt-túlélőtől (a filmben is az) nem szép dolog.


A Szomszédok-Linda univerzumban mozgó (a képi világ teljesen passzol, egyben mutatja, 30 év alatt mi változott, szinte semmi) árva kapitalista királylány a gyerekkorunk veretes tévéjátékaiból ismert, hullasminkes magyar arcokkal a háttérben olyan bizarr, hogy a Lajtán inneni néző fültől fülig vigyorgással, olykor szívből jövő röhögéssel kíséri mind a 93 percet, az tuti. Kathy rég eltűnt apját keresi, útját egy echte józsefvárosi lebuj végzetes vonzerejű szintistibije és álmaiban megelevenedő szobrok keresztezik. Apa szem előtt volt, bár először letagadja magát – sárkánycégéres (draco, dracul, ugye értik) üvegfúvó pincéjében eszi a lecsúszott arisztokrata vámpírok keserű kenyerét, ha jól láttam a Szentkirályi utcában. Igen, Mr. Perkins adja elő az én vagyok az apád-jelenetet, eszköztára nem sokat változott a Bates motel óta, bár itt nincs is többre szükség. Talán a történelmi áthallások láttatták csak, de különös arcába mintha szorult volna valami egy bűnbánó, alternatív Conducatorból is. A visszaszorulóban lévő helyi élőhalottság (ami fog helyett szép cronenbergi bodyhorror-kirángásként tüskés szervet használ a nyelve hegyén) amúgy Kathyben látja a jövő zálogát. “We can change!” – kiáltják a kétségbeesett eleven hullák, bár a tüzet nem ők gyújtják és a rendszerváltást sem érik meg. A fiatalság a karrierista amcsi követgyerekkel kiegészülve lezárja a rothadó múltat, és igaz, hogy egy amerikaitól, de végre azt is megtudjuk, ki van Anonymus csuklyája alatt. Mit mondjak, érdemes volt várni!

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!