Csőmozi #42: Teljes jövőképtelenség – No maps for these territories

A hátsó ülésen William Gibson.

Az eredeti gibsoni kezdőmondat nem egészen az adásszünetszínű ég a kikötő felett, inkább ilyesmi: délutánonként az elsötétített vetítőteremben ülve, Halliday kezdte a film álomterének kapujaként látni az akadémia vezetőjének vásznon pergő számait (bocs a fordításért, eredeti az illusztráción alant). Annyira kezdő, hogy folytatása nem is lett, megmaradt a sok kis unit egyikének, amelyeket a művész az akkoriban bálványaként tisztelt James Ballard (Karambol, Nap birodalma, hogy az ismertebb filmfeldolgozásoknál maradjunk) modorában termelt. Mindezt egy bedrótozott limuzin, Bono, Bruce Sterling és sokan mások közreműködésével tudhatja meg a rajongó Mark Neale 2000-ben kijött dokumentumfilmjéből (amúgy nem tudom elképzelni, hogy bárki, aki kicsit is érdeklődik a modern tu-fa, a félrement korszellem vagy úgy általában a világ állapota iránt, az ne lenne Gibson-rajongó, a többieknek meg ott a Mátrix, de hagyjuk is az e kontextben iszonyú méltatlan párhuzamot).

A Neurománc szerzőjének nagy truvája valószínűleg a veleszületett előkelő izoláció, és a bölcsészes hozzá nem értés. A részletekben elmerült kockafejekkel szemben képessége a nagy minta felismerése. A limuzin hátsó üléséről társalog az interjúvolókkal, önéletrajzi részleteket, valamint nahát-ez-nekem-is-eszembe-juthatott-volna (de nem jutott) típusú felismeréseket oszt meg az emberiség kiterjedt elektronikus idegrendszerén szörfölve (talán megbocsátható az információs szupersztráda igazi bedurranásának korában, WG egyébként könnyfakasztóan fiatal nerd prófétának tűnik, kezdő ötvenes ekkor). Egyik fő mondanivaló a mediatizált ember alapvető különbsége bármitől, ami azelőtt volt, példa rá a természetellenes, halott és mégis beszél hangtól szent rémületbe esett első felhasználója a Victrola fonográfnak. Az elidegenedésről szóló összes vészvisítás ellenére azóta ha akarjuk, ha nem, a sok milliárd emberformájú idegsejtre kapcsolva létezhetünk csak, házi halottidéző készletünkön tetszés szerint elővarázsolva bármely rég elporladt nagyságot az elmúlt 120 évből (ott a vízválasztó), zsebünkben a komplett alexandriai könyvtárral.

Másik az idő torlódásának köszönhető bizonytalanság. A boomerek nemzedéke volt talán az utolsó, ami többé-kevésbé egy emberként várhatta az atomhalált vagy a vidáman repkedő kályhacsőűrhajókat, az idő cruncholása miatt a jelenhez közeledve azon kapni magunkat, hogy elfogy, nincs talpalattnyi hely sem, ahonnan extrapolálni lehet. Minden, amit csinálunk, már rég csak kármentés, spinning of a given moment’s scenarios, ahogy a kúlságmegszállott cégvezér, Hubertus Bigend mondja a pont ekkortájt, mármint a No maps idején keletkezett Pattern recognitionban (nálunk Trendvadász). A nem is annyira WG-ből, inkább az alantas jelenből kiábrándult rajongóknak, mint e sorok szülője, ott a mester másik ön-összefoglalója: I’m trying to make the moment accessible, ez minden, és ha a tizenegyesre feltekert játékterem-Casio-nyálkás neonsikátor helyett proli facebookposztok vannak, az annyit jelent, hogy az adott pillanat szorzata máshova csapódott be. Ide vezet a másik nagy igazság is, miszerint az utca megtalálja a maga hasznát a dolgokhoz. Hogy a mátrixból (szigorúan kisbetűvel, ügynökök kíméljenek) világméretű parasztvakító hackeszköz és pornólerakó lett elsősorban, arról nem a hálózat tehet, Dixie Flatline is ott van valahol a meg nem világított részén, állatarcú diktátoroknak húzva le a napi 16 órákat valami interkontinentális, és kicsit sem menő aljasság keretében.

A NMFTT-ben megvillantott szűk celebkörből Bono a legmeglepőbb, a Neurománcot olvassa fel szerényen vigyorgó szerzőjének. Gibson szerint nem is rossz így, mintha Raymond Chandler lenne, a főszereplőjének fizetne egy italt, de közelebbi ismeretségre nem vágyna. Irodalmi előképeiről még az, a világ drogpreventívjeinek figyelmébe eléggé nem ajánlható mozzanat kerül elő, hogy az opiátok próbálgatásától William Burroughs (Meztelen ebéd) vette el a kedvét. Írónövendékek a nagy titokról megint lemaradnak, a kellően jól megírt szereplők önálló életre kelnek, továbbá a történet magát írja, én sem tudom hogyan. Brutálisan költői pillanat mégis, amikor a népszerű videómegosztó immár létező feliratozó MI-je pár évtizeddel később „many roses”-nek hallja azt, hogy Neuromancer.

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!
%d bloggers like this: