HOLDKOMP

Kis lépés ez az árnyékos oldalon…

Celluloid

Csőmozi #43: Az orgona újra száguld – Dr. Phibes rises again

Az őrült nagyság art deco horrorszíndarabban parodizál.

Vincent Price, az amerikai horror vicces nagybácsija (akinek egy-egy furcsa rándulása után a családi ebédnél azért nem néznénk be a sufnijába) színpadi színészként kezdte, nem is akárhol, Orson Welles Mercury Theatre-ében a háború előtt. A siker a ’60-es években, Roger Corman Poe-adaptációival talált rá, addig többek közt játszotta magát Simon Templárt az Angyal hangjaként a rádióban és a fáraót a Tízparancsolatból. Intézményesülése után, miután ha lugosi bélai mértékben nem is, de neve eggyé vált több ikonikus rémmel, először 1971-ben téphette le láncait a cserélhető arcú őrült doktor bőrében.

Szó szerint, mert a förtelmes Dr. Phibes első részében az alvilág eszelős orvosa elveszti az arcát, onnan Bőrpofához és az opera fantomjához hasonlóan kénytelen működni. A föld alá kényszerített tehetséget a siker hatására visszatapsolták a producerek, egy évre rá már ki is mászhatott deluxe kémlabor-sírkomplexumából, természetesen bosszút állni.

Hogy miért is, valójában mindegy. Névleg imádott felesége feltámasztásának titkát keresi Egyiptomban, és ha már arra jár, konveniens módon kivégez néhány régi púpot a hátáról, valamint bamba sidekickjeiket, ám a józan szemlélő számára az első pillanattól egyértelmű, kizárólag azért, mert imád pózokat vágni, beszédet tartani, és mindene a stílus meg a szecesszió. A feledhetetlen szerelmemért elmennydörgött prózaáriák azért is kétségbe vonhatók, mert a doktor indulás előtt másodpéldánynak kiolvasztja a bájos Vulnaviát, múzsának a lakberendező projektekhez és orgonakoncertekhez.

A viktoriánus-századfordulós, igazából kortalan úri-gyarmati rémábrándvilágban brit uraságok és hölgyek, flapperek és Mucha-modellek, meg fogalmatlan nyomozók fordulnak elő, de ők úgysem soká. A szanaszéjjel stilizált jelenetek mintha fókuszpontjuk, a címszereplő agyából röppentek volna ki, és csak érte léteznének a sivatagi sátor skorpiós halálcsapdájától az elegáns ebédig a dombtetőn, ahol Vulnavia kalapban, eltartott kisujjal falatoz, partnere pedig mosolyogva kaparja ki a halszálkát a nyakába épített szájszerv-protézisből. Rohadt jól néznek ki, és Dr. Phibes filmjében mi számítson még? Ahhoz képest, hogy mekkora híre van a deviánsok körében (a Misfits számot írt róla, és neveztek el utána zenekart), meg főleg ahhoz, hogy vígjátékként van eladva, a mű nem túl vicces, viszont tartalmaz pár meglepően szadista és hosszan végigélvezkedett kivégzési szeánszt, hírneve valószínűleg ennek, és furcsa elemelt légkörének köszönhető.

HOLDKOMP