Csőmozi #64: A háború művészi következményei – Death in June / Behind the mask

A Wehrmacht-álcakabát és a meleg gengszterek szerelmei.

A neofolk gyakran félreértett műfajának nincs sok köze a szűken értelmezett népzenéhez, legfeljebb valami völkisch felfogáshoz, de még ahhoz is csak igen messziről. Az okkult-transzcendens képzetek (szakrális őskirályok, megváltók, Mithrász és a győzhetetlen nap) mellé járul a múltba révedő übermensch-dac, a római jellemek és Európa romjai, a hatalom szélsőséges megnyilvánulásaival, illetve főleg jelképeivel játszadozás faltól falig, mindezek kifordítása és paródiája, a határok mentén pedig a mutálódás az összes rokon területtel, az ipari, kísérleti és punk zenékkel. Utóbbi természetes is, ha annak idején minden ott nőtt ki a televényből.

Every war has its artistic consequences.

Az álcamintás fészekaljából a kicsit eltérő éghajlaton fogant (pl. ők láttak élő kommunizmust) Laibach jutott a legmesszebb, de az ő remix-popszupersztár státuszuk egészen másmilyen. Mondhatni ők az ipari zene Andy Warholjai – észak-koreai fellépésük viccnek kicsit erős, még ha a humor az elvtársaknak ugyanúgy nem esett le, mint a koncerteken időnként nálunk felbukkant fogalmatlan kopaszoknak.

A szorosabban vett neofolk máig maradt a föld alatt. A színtér egyik megteremtőjével, a Death in June-frontember Douglas Pearce-szel is ott, egy felhőkarcoló pincéjében forgatott portréfilmet New Yorkban Darryl Hell, 2005 tavaszán, havazás idején. Innen a pár hótaposó vágókép, egyébként a nem túl mozgalmas játékidő nagy részében a klasszik beszélő fej látható drámai szögekben a bunker hátterén. Vagyis az sem, mert a művész ikonikus álarcát és álcakabátját viseli.

Mert a lényeg: a militáns jelképek vagy a szélsőséges ideológiák művészi eszközként használata nem jelenti a velük azonosulást, mint DP többször elnyilatkozza. Kezdetben a punkok nem túl reflektált módon, kissé gyermeteg polgárpukkasztásként hordták a horogkeresztet (lásd Siouxsie Sioux karszalagját) vagy nevezték el magukat gettókról, mint a Joy Division kezdeti Warsaw-korszakában. A mélyebben szántás és a szimbólumok mögé tekintés a ’80-as években a második generációra (pontosabban ugyanarra, más színekben) maradt, a Crisis után a DIJ kötelékében megfordult, majd önálló pályára tért Tony Wakeford (Sol Invictus) vagy David Tibet (Current 93) munkásságában. A háború melankóliája, hiábavaló véres hőstettek, semmiért helytállás és hasonló egzisztencialista truvájok találkoznak itt az olasz futuristák messzi visszhangjaival a gázálarc szépségéről, de én is innen tudtam meg, hogy a hagakure levelek mögé rejtőzőt jelent japánul, mintha a szamurájok a modern terepmintát vizionálták volna évszázadokkal előre.

De hallom, mi lesz a homokos gengszterekkel és a kabáttal? A maszk vallomásaiban előadja, milyen nagy szerepet játszottak a punkkorszakban a sóbizniszre mindig fogékony nagypályás meleg bűnözők, egyszerűen mert nekik voltak klubjaik, ahol össze lehetett hozni fellépéseket, főleg ha az ifjú váteszek tetszettek egy-egy Don Koósjánosnak. A más irányultságú DP is hasonló körökben találkozott akkori partnerével, akinek halálára utolérhetetlen angol eleganciával utal (“until we came to a natural separation”). Pályaíve egyébként tipikusnak mondható. A dél-londoni lepratelepen a diszfunkcionális család minden tagja utálta az összes többit, az életfogytig RAF-alkalmazott apa árnyékában a kis Douglas lett az ötödik hadoszlop, zsebpénzéből összekuporgatott német szolgálati pufidzsekijével vágva ki a biztosítékot. Szokás szerint a Sex Pistols arcbarúgó tévéinterjúja lett a katalizátor, az addig a totál semmi közepén lebegő nihilszökevény megalapította első zenekarát, a Crisist.

We wanted to be the mirror image of most people’s ugliness.

Hallhatunk számos sztorit egy elsüllyedt világról, ahol az utcáról beszédült senkikkel is művészhez illő tisztelettel bánt a közszolgálat (BBC) hangmérnöke, vagy a fegyvertársak (Scritti Politti) a lemezük kihajtható oldalán adtak gyorstalpalót, hogyan lehet hasonló lemezeket könnyen, gyorsan kiadni. Furcsa ezt véggigondolni hangstúdióval felérő mobiljaink fene nagy globális szabadságának korából, még furcsább a máris ezer évnyi messzeségbe tűnő 2014-es DIJ-szeánszra visszatekinteni a Dürer-kertből. Főleg a művész botladozó lépteire a kisteremben, milyen kár, hogy az emberek és romok után idővel a romok maradnak.

(Ha a t. olvasó pedig korszerű, az értékeket továbbvivő neofolkra kíváncsi, hallgasson meg pár Rome-lemezt, pl. ezeket itt, nem fog csalódni.)

(Folkmetál az anyád kínja, hülyegyerek.)