Csőmozi #70: Cthulhu dupla whiskyvel – Halálos igézet

Amint a csápfejű nő belépett az ajtón, egyből sejtettem, hogy kemény ügy lesz.

Ötletszegény és kommerciális korunkban a műfajkeresztezés a popkultúra minden ágában zsibbadásig elterjedt jelenség, legyen szó vadnyugati gőzpunkról, űrbeli fantasyről vagy olyan abominációkról, mint a tini nindzsa teknőcök és szamuráj pizza cicák. A körbejelölt területükre mindig oly büszke geekek némi joggal hőbörögnek az exploitation exploitálásán, hiszen tényleg ők jártak ott előbb, e sorok szülője pl. már akkor vágta a kozmikus horror mibenlétét, amikor Lovecraft összes hazai megjelenése a 40. Galaktika pár novellája volt, ill. épp kijött a Charles Dexter Ward esete az Atlantiszban (ijedezni már akkor sem talált túl sok okot tőle, penészes könyvekben agyrohasztó titkokra bukkanni vonzóbb opció az úgynevezett valóságnál). HPL életműve ment át talán a legfurcsább változáson a művész halála óta, mozgóképre adaptálni éppen az alapvető paradoxon (megmutatni a megmutathatatlant) miatt hűen nem is lehet, így szinte az összes kivirágzott mutáció ugyanolyan érvényes. Azért szinte, mert a harsány ponyva vagy a becsületes köznapi horror még mindig közelebb áll az eredetihez, mint mondjuk a szellemétől merőben idegen társadalom-aktuálpolitikai prédikálás (igen, a Lovecraft Country). Fekete polgárjogi poszterhez igénybe venni a márkanevet korántsem olyan menő, mint felszabadult noir-vidámparkhoz.

A Halálos igézet (Cast a deadly spell, csak a népszerű videómegosztón szokatlan módon fenn van magyarul, bár eredetiben is) letudásával régi adósságát rója le a rovat, főleg önmaga felé. Magyarul az artifaktról évtizedek óta hallom a haverok sztorijait, megnézni viszont valamiért csak most sikerült. És mit mulasztottam: az 1991-es HBO-produkció mondhatni a Roger nyuszi nyomvonalán sasszézik a technicolor nyomozós díszletek közt a setét titkok felé, Pacaország alternatív létsíkja helyett a jól bejáratott kuttogányokra hagyatkozva. De nem csak rájuk, Phil Lovecraft (hint, hint) magánkopó útja során kocsirágó kártevő szörnyecskékkel, lesittelt vámpírral és farkasemberrel, közmunkás zombikkal (muhahaha), sőt bérgyilkosként működő vízköpőkkel fut össze. A varázsvilág csapongó és ötletszerű, kidolgozva nem is az lenne, hanem tudomány.

A műfaji szabványnak hundert procent megfelelő Phil gyűrött arcánál is gyűröttebb zakóban keresi a vigaszt a whiskysüvegben, ráadásul a főállásban tánc- és illemtanár, mellékállásban feka boszorkány házinénije is ki akarja dobni az elmaradt lakbér miatt. Szerencsére pont befut a Fém Fatál, a Megbízó, a Simlis Régi Haver és a Szende Szűz. Utóbbi összetevő szokatlanabb csak a koktélban, de jó okkal szerepel benne, mint látni fogjuk. A bravúros nyomozás a Necronomia (nahát) átkos kötete után folyik, bár a rohangálás inkább csak ürügy a sokszínű szereplőgárda és a bizarr helyzetek felvonultatására. A gengszterfőnökké előlépett régi haver szerepében nem más, mint Clancy Kurgan Brown szemétkedik, világuralmi terveihez képest ő van olyan korlátolt, hogy belesétáljon a csalárd nő fegyverébe, hát mit van mit tenni, ez ilyen műfaj.

Samesza hitman-mágusként jár mindig egy lépéssel lemaradva, kivégzési módszere a pályaudvar sloziján a lopott pénzzel egy ideig tuti eszébe jut majd bárkinek, aki megvágja az ujját papírral. Az ifjúsági és felnőttebb elemek nem teljesen pásszentosak, a romantikusnak szánt szál a régi szívszerelemmel is nyálasabb a kelleténél, de a vagány modor és a vicces párbeszédek (“Most mire iszunk?” Semmire, csak iszunk.”) átsegítenek mindezen. A menetrendszerűen előkántált lovecrafti hivatkozások kicsit ferdén állnak az egészen, azért nem olyan rosszul, mint tehénen a gatya, a film humánumára pedig jellemző, hogy a világvége, azaz Cthulhu előmászásának a küllői közé (ezúttal nem a tenger, hanem a föld alól) egy mélyen emberi gikszer vágja be a betonvasat. Rontóc: az áldozati szűz túlzott lelkesedése + egy rendőr, aki visszaél a helyzettel, bár ezt a poént elsütötték már nem egy ilyen szűz-szörnyvadászos sztoriban.

HOLDKOMP