Csőmozi #8: Egy nap még rájövök – Rabbits

Versenyben volt még a vicces “a nyúl viszi” alcímként, de végül az egyik szereplő mission statementjét választottam, lehetne a nézőé is.

A Mulholland Drive totális művészi sikere anyagiakkal nem párosult, David Lynch mégis hasonló vonalon kezdett, pontosabban folytatott mozgolódni 2000 után, ami végül az Inland Empire önmagára csavarodó, kissé túlhajtott lincsizmusaiban kulminált. A közbeeső időszak legkülönösebb terméke a 2002-es, Rabbits címet viselő mineknevezzelek. Rövid részletei az IE-ben villantak fel, ám az alkotó (vagy az internet) jónak látta külön kisfilmként is kihozni az eredetileg pár perces epizódokból álló sorozatot. A szereplőgárda a Mulholland két istennője, Naomi Watts és Laura Elena Harring nyúljelmezben és otthonkában, valamint Scott Coffey öltönyben (Watts művésznő az elmaradhatatlan interjúban bevallotta, milyen nehéz volt a nyúlfej és látni se lehetett belőle, szerencsére David megafonnal irányította). Vasalódeszka, nem nagyon világító lámpák, pontosan 99% százalékban banális, zen-szerű és elhallgatott szörnyűségeket rejtegető párbeszédek – a maradék 1% a minden halandó erőlködést játszi könnyedséggel elsöprő rettegés mindentől, ami a stúdióbelső és a nyulak világának falain kívül esik.

Nyúl-háziasszony vasal, nyúl-komoly ember (dolgozónak tűnő férfi) konzervröhögés kíséretében belép. A nevetséges emberruhát viselő tapsifülék eltátogják, amit ilyenkor szokás (hívott-e valaki, mi volt a munkában és hasonlók), ám az abszurd komolysággal előadott semmiségek az első pillanattól kimondhatatlan fenyegetéssel telnek meg. Nem tudok másra utalni, gondoljuk el, hogy tegnapi vagy tegnapelőtti, semmitmondó megnyilvánulásaink már mondjuk a fogorvosi rendelőben máshogy hangzanak, pedig azt általában túl szokás élni. Most vegyük végig, hogy a lét fokozódó durvulásai közt (fogorvos, műtét, várószoba, ravatalozó, lövészárok, intenzív osztály, temetés) hogy hagynák el szánkat a félhangosan elmotyogott janapotok és milyenvoltaziskolák. Egészen tisztán fogalmazva: a ma embere számára megmaradt egyetlen transzcendencia a halál, kisebb mértékben talán a hozzá vezető szenvedés. Ez az az állapot, amit a Rabbits emberformájú nyulai  (a legvédtelenebb, leggyávább állatok) a maguk eszközeivel meg akarnak fejteni.

A csekély, de átütő jelképes erejű cselekményben a nyulak ijedeznek, jósolnak, nem merik kinyitni az ajtót, aztán mégis ki merik – lehetetlen eldönteni, melyik a rosszabb. Démoni jelenések, megszállottság és az elemi gonosz hangja: nyúlfejű színészekkel viccesnek tűnhet, ám aki egy percre is belenéz, látni fogja, hogy a mester (DL) mindmáig utolérhetetlen képessége ezekből az elemekből megteremteni a mindenhová bekúszó félelmet. Hasonló mutatványt csodálhatunk az Inland Empire elején, a Laura Dernt molesztáló ismeretlen vénasszony kapcsán, aki nem tesz többet, csak előad egy mesét a gonosz természetéről, ám ez a pár mondat köröket ver a fősodor dollárjellelkű kisinasainak és gorepornós mórickáinak minden gyürekvésére. A sötét jelképrendszert természetesen sűrű rajokban lepik a megfejtők hadai, a kézenfekvőbb meglátásoktól (az amerikai életforma sarokköve, a családi szitkom leszállítása a lassú pokolba, hiszen tulajdonképpen mi a különbség) a “reálisabbakon” át (nyulak purgatóriuma, ahol haláluk módozatait sorolják a vadásztól a megsütésig) egészen a holokausztig (mert valaki a szőkeségről beszélt). A magam részéről, talán a statikus mindenség miatt a Világ legdühösebb kutyájával, a művész nyolcvanas években futó comic stripjével látok némi párhuzamot (a merevgörcsös állat képtelen dühe körforgásából szabadulni és évekig fekszik egy helyben), persze ez sem jelent feltétlenül sokat. A mester tételének ismeretében, miszerint a rejtély maga a szépség és a lényeg, tán felesleges az effajta erőlködés, de hát az emberi elme már csak ilyen, az ég össze-vissza álló fénypontjaiból mítoszokat talál ki, nyulakból egzisztencialista szitkomot.