Csőmozi #82: Motherboard csak egy van – Death machine

Vas és acél vidámparkja a kevéssé ismert kiberpunk löketben.

A Gyalogkakukkhoz címzett országúti csehót hatásvadász lassúsággal stíröli az operatőr, pár dagadt, a feladatra láthatóan alkalmatlan seriff fogja reszkető stukkerét a tett színhelyére. Mi történhetett? Standard lőfegyveres ámokfutó, idegen belező vagy hasonló, tippel a néző, míg be nem fut az állkapocskiakasztó dizájnú, modern gyilokkommandó, és páncélkesztyűs kezébe veszi az ügyet (Dagadt Seriff egyből érti, mi a dörgés, nem látott ő semmit). Odabent a söprögetők meglehetős stílusérzékkel kiaggatott hullakiállítást találnak, a slozin pedig egy sikítozó nő mellett egy, a falát öklével ritmikusan bontó kollégájukat. Hiába, ez már csak így megy, ha a Chaank Industries (véletlen, hogy olyan a neve, mint a záródó fémállkapocs hangja?) nem néz se civilt, se embert, csak a piac legolcsóbb szuperkatonája érdekli!

Isten üres helye hozott az (itt a rovatban biztosan) ezerszer elsiratott sötét jövőben, amilyennek lennie kéne. Az amerikaias nyitókép után a ködbe magasló céges tömb-piramis elé jutunk a multikultiban, hippiék meg érzékenyítőék nem egészen erre gondoltak. Az újabb tömeggyilkosság rosszul vette ki magát, vagy ez csak a szokásos ügymenet, a cég székhelyét mindenesetre az ölőgépek ellen tüntető tömeg veszi körül, az óvintézkedések ellenére egyszer be is pancsol valaki a trendi igazgatónőnek, amint az befelé libben. Tenyérbemászó céges nagyfejű társa annyit vet oda a proliknak, hogy nélküle már mind oroszul beszélnének, abba lehet fejezni a hőbörgést, valamint hogy ez egy igen-igen kemény-kemény, szó szerint idézve hard tech for a hard world. A nem túl hosszú életű szőke cápa neve amúgy Scott Ridley, értik ugye, de mintha a főnökasszonnyal se lenne minden rendben. Pillanatnyi vinnyogó bevágások és híradórészletek ugranak be, és nem csak a fényképészek miatt.

Stephen Norrington 1994-es akció-sf-horrorja (az imdb szerint, már ha valaki egy szörnygéptől megijed) a kiberpunk még meg nem poshadt álmát ragadja torkon és fordítja ki könyékig ledugott kézzel, mondhatnám zsurnalisztán, de hát az az igazság, hogy nem. Már a cím balladai, hogynemondjam primitív egyenessége jelzi, hogy kőegyszerű a történet, a toposzok erejét az egyszerre keménykedő és szatirikus hangnem adja, ami az angoloknak úgy látszik csuklóból megy a disztopikus jövőbeli Frász Bíró (a képregény, 1977) óta, az amerikaiak viszont annyit fogtak fel belőle, mint tyúk az ábécéből. Példa rá pont a dedós Judge Dredd-gyalázás Sly bamba állával, a 2012-es változat már jobban közelít. Itt egyből beindul a talpig acélkék nyakkendős vállalati intrika a félmillió emeletes székházban, a főnökasszony Hayden Cale (aki itt levette az állúziót, kérem szóljon, pont ebben a névben nem látok) megkeresi az alagsorban a félrement fejlesztésért felelős csodagyereket. Az egész filmre jellemző, nagyszerű videóklip-stílusban bejárt pincemélyi kanbarlang minden feministák ábrándja, a magára hagyott, kiöregedett kamasz akciófigurák közt szövögeti vágyképeit az erőszakről és persze másról is, ebből faragja ölőgépeit, melyeket a cég értékesít. A túlkoros rockerhacker-wunderkind, Jack Dante a sf-zsenik idegesítő szokása szerint bármit meghekkel, csak azt nem látja, ami az orra előtt van. Brad Dourif alakítja, a turbófokozatú színészt a magyar néző, legalábbis én, Lynch Dűnéjében láthatta először Piter De Vries, a Harkonnen-mentát vastag sminkjében. A feje már ott is megvan hozzá.

A Chaank-felhőkarcolóban élesedik a felső osztály harca, főleg önmaga ellen, a burzsuj fő- és aligazgatók – kapaszkodjon meg a kedves olvasó – odáig mennek, hogy véletlenül elszabadítják a címszereplőt, legújabb terméküket. Ráadásul pont ekkor tör be visszatérő punkok bandája is a székházba szimpla lopási céllal, laza főnökük [Sam] Raimi. A hacker, kinek életét a forgatókönyvíró, szintén Mr. Norrington, nem szabta hosszúra, tehát az ő neve Weyland, túlmozgásos házinindzsájuké pedig… Yutani, erre inkább nem mondok semmit. Hogy, hogy nem, de a törvényenkívüliek és a fogyatkozó céges fejesség egyesíteni kényszerül erőit a csattogó-blasztoló halálgép ellen, pláne onnan kezdve, hogy Haydennek kitűnő ötlete támad: miért ne akassza rá Raimi tudatát egy másik csúcsszuper fejlesztésükre, az emberi testnél jóval táposabb gyalogtankra? Nem kell aggódni, az emlékei megvannak flopin. Innen állandó humorforrás, hogy a militarizált Raimi derékszögben közlekedik és mindent üvöltve mond, még azt is, hogy HALKAN!  A maguknál is nagyobb automata fegyverekkel 5 perces sorozatokat (az acélszörnyre persze hiába) megeresztő hősök mellett a vulgárlélektani, mélyebb vonalat az igazgatónő PTSD-je viszi, ezt a szemétdarálóba (!) ejtett gyereke váltotta ki annak idején, de természetesen Dante is a maga poklából mászna fel. Falra hányt rajongásával Haydennek adózik, és mindenáron a motherboardjára csatlakozna. Magyarul az alaplappal nem jön ki, bár itt azért megemlítem, hogy nagyralátó elméletek szerint a pinából kirekesztett fiúk csak azért csinálták meg maguknak a mátrixot (szigorúan kisbetűvel), hogy visszatérhessenek az anyaméhbe. Kíváncsi vagyok, nőnemű nerdek akkor miért csinálták, biztos arra is van magyarázat.

A remekbe szabott ökörködésben még olyan poénok várnak, mint az „ezen a ponton túl a céges biztosítás érvénytelen”-tábla, az utolsó dolog, amit látni akarsz éjnek évadján, esőben a nyálkás felhőkarcoló oldalába kapaszkodva. Az utolsó utáni a rendőr, aki kijött a végén, pedig amikor hívtad, csak röhögött („persze, ott ragadt a hatvanadikon… és mi van még, csak nem üldözi a terminátor?”). Szent fánkok, kiált fel a legrosszabb zsaruközhelyeket a moziból visszamondó közeg, midőn a fejére esik a végzet, hiszen rendes halálgép a leverése után többször tér vissza, mint Jason és az elkent arcú Freddy összesen. A csodálatos Mr. Norrington innen sajnos csak lefelé ment, jött a Blade, majd egy újabb képregénymegrontás, az Extraordenáré Úriemberek Ligája forgatásán majdnem összeverekedett magával a néhai Sir Sean Conneryvel. Ezzel fel is adta a rendezést, pedig annak idején ő csinálta Mark 13 (a gép) hardverét, ejtsünk egy könnyet az esőben az elveszett tehetségért.

 

HOLDKOMP