Csőmozi #86: A torinói tojás – Angel’s egg

Mamoru Oshii mond nagyokat a teremtésről.

Az angyalok nemtelenek, nem szaporodnak, az Úr felmérhetetlen bölcsessége a világ elején épp annyit szült belőlük, amennyi kell. A legújabb teológiai kutatások tükrében legalábbis, a halandó teremtményre ez már nem vonatkozik, ellenkezőleg, neki a gyümölcsözés és szaporodás az előírás, sőt parancs. Eltúlzása esetén a korlátozott erőforrások feletti megannyi átmeneti szenvedés pedig nyilván az Úr mérhetetlen bölcsességének hibás felméréséből fakad, hiszen az Úr nem téved. Csak néha meggondolja magát.

Az atombombázó gaidzsinok körében leginkább lételméleti-kiberpunk alapvetéseiről ismert Oshii műve többek közt a Patlabor vagy a kelet-európai, egész pontosan lengyel szutyokból a lépcsőzetes deathmatch-szobák mélyére vezető Avalon, eszeveszett nagy klasszikusa viszont nyilván a Ghost in the shell (nálunk Páncélba zárt szellem) és folytatásai – ennek legújabb, élő szereplős változata azzal vonta magára világszerte az igényes geekek haragját, hogy hát Scarlett Johansson nem is japán. Mintha bizony egy robot lehetne, pláne hogy a legfontosabb paraméterben (Kusanagi hadnagy tőgymérete) nem történt visszaesés.

A rendező ifjúkori, egész estés (Tenshi no tamago, 71 perc) meditációja, hogy a címszereplőről is szó legyen végre, kereszténynek beállított, inkább univerzális jelképek közt vándorol. Hogy japántól mennyire autentikus ez, azon lehet vitatkozni, bár talán nincs sok értelme, hiszen itt nyugaton is inkább csak kultúránk génjeiben hordjuk legfeljebb a hol szadizmusával, hol szeretetével (?) zsaroló, enyhén hasadt tudatúnak tűnő isten misztériumát – azt hiszem, legudvariasabban (rejtői értelemben, azaz tiszteljük mások elmebaját) még ennek nevezhető.

Ősz hajú kislány rémálmából felriadva – titáni, égből ereszkedő katedrális-űrhajót látott  – folytatja útját. A világvége utáni, barokkos vagy XIX. századi települések romjaiban (Japánban régóta divat a dekadens nyugat és Versailles, elég csak a visual kei zenekarok szerelésére nézni) hurcolja féltve őrzött tojását, és viszi – hogy hová, sokáig nem derül ki. Egzisztencialista-misztikus modorban maga az út a lényeg, még ha reménytelen vagy értelmetlen is. Lelki rokonság a Zónában haladó sztalker, az Út apa-fiú párosa, a sétaszimulátorok zsibbadt közönsége vagy akár Tarr Béla menői is a sárba ragadt, ettől nagyon mély értelmű tájban, bár Oshii vagy a látványtervező az öncélú szenvedésfetrengésnél jóval költőibb látképeket alkotott. A magányos vándor társa félúttól az egy szál másik szereplő, egy biomechanikus kotró-hadigépről leszálló, kiábrándult katona lesz, a küldetés védelmezője vagy fenyegetője.

Kutak csobognak a némaságban, halászok szellemei vadásznak halak árnyára a házak falán. A kísérő felmondja az özönvíz bibliai történetét, kicsit eltérő befejezéssel, a végcél, a spirális keltetőlépcső fokain elhelyezett megannyi korábbi palack az örök visszatérésre utalhat, a végső, önfeláldozó gesztus megváltói szerepre? Szökött angyal a szintén fehér hajú katona, vagy simán a mennyei önkény kivégzőembere? Mire véljük a befejezés megtermékenyítő fordulatát, vagy a katedrális-űrhajó faragványai közt immár ott ülő kislányanyát? Az efféle kockafejű okoskodás elvont történeteknél ostobán hat, a különbség Falvédő Coelho és a valóban magasröptű jelképek közt mindenesetre az, hogy a másodikról nem az olcsó viccelődés jut eszünkbe elsőnek.

https://www.youtube.com/watch?v=obCGCiXfvFY