Csőmozi #91: Egy rém rendes család – The Allins
Lehet-e trágyából rock’n’rollt építeni?
Jesus Christ Allin (tényleg így nevezték el, bár a szabadok honában és a bátrak földjén lehetett volna akár Kenyérpirító Istencsászár), szerényebben és közismertebben GG Allin életének és munkásságának központi kérdése volt ez, még ha benne talán nem is fogalmazódott meg ilyen tisztán. Valamit azért sejthetett. Képes-e a primitív akarat meghaladni önmagát, és művészetté lényegülni, vagy a (bél)sárdobálás tényleg csak dobálás, türhő kísérlet némi futó publicitás elérésére? Efféle felvetésekre mondaná hősünkkel együtt a Képregényes rocktörténet ziherájsztűn himbálózó patkánya, hogy “hé, te buzi észkombájn, pofán váglak”, de az USA pár bíróságának is okozott fejtörést, hol húzódik egész pontosan a vonal a közszeméremsértés, testi sértés és a művészi önkifejezés szabadsága közt. GG és zenekarai (Malpractice, Murder Junkies) a ’70-es évek és a művész 1993-as halála közt sokkal inkább a botránykeltéssel foglalkoztak kispolgári slágergyártás helyett.
A Toolbox és a Beat koprodukciójában készült 2017-es visszatekintés a halott lángelme anyja és bátyja, Arleta és Merle merengései közt próbál portrét rajzolni. A GG hátrahagyta fájdalmas űr körül anyu úgy viselkedik, mint nagyjából bármelyik anya, a napnál világosabb bizonyítékokkal szemben igyekszik meggyőzni magát, hogy nem rontotta el (!) két kicsi fiacskája közül a fiatalabb nevelését. Ha a gyerekem obszcén színpadi monszterként ütné a közönséget, nőket molesztálna, valamint ön- és tömeggyilkossággal fenyegetőzne, mindezt jóindulattal középtré punk tinglitangli mellett, bennem azért felmerülne, hogy talán szuboptimális szülő voltam. Arleta mama az amcsi nyugdíjasok kellékei közt könyörög ritka ismerőseinek, mondjanak már valami jót a félreértett, de nagyon tehetséges GG-ről, és győzzék meg a fentiek ellenkezőjéről. Fogyatkozó korosztálya és a szörnygyerek egykori barátai, üzletfelei bólogatnak, ki meggyőződésből, ki talán együttérzésből. Az emlékekből és bizarr nosztalgiából (ropog a tűz, karácsony van, de jó gyerek volt ez a GG, csak nem kellett volna annyi rendőrt vernie, koncerten ürítenie és a végén beváltani a jóslatát a túllövéssel) összeálló film így személyes drámaként érdekes igazán.
Anyu mellett a másik narrátor, Merle a hagyaték gondozásával foglalkozik, házi szentélyében szedve a pénzt az elszánt rajongóktól a lehetőségért, hogy tapogassák a totál kompromisszummentes vátesz pár évtizede összeizzadt pólóját. A merch forgalmazása mellett sajátos kegyeleti kötelesség hárul rá, tudniillik a még elszántabb rajongók igazi allini szellemben rákaptak, hogy lehugyozzák a művész azóta búcsújáró hellyé vált sírját, sőt még csúnyábbakat műveljenek vele. Anyu, mint rendes amerikai, a fegyverhasználatot is belengette a kegyeletsértőknek, nem törődve az egyébként kézenfekvő és arcába mondott felvetéssel, hogy mindez GG-nek is tetszene.
Az igazság kedvéért hozzá kell tenni, anyu fájdalmát növeli, hogy egyetlen unokáját sem láthatja, menye fiacskája produkciója után (a kis unoka megcsinálása és ennyi) ugyanis már nem áll szóba vele, és maga is abuzív férjétől menekülve volt kénytelen elkezdeni a két kis Allin nevelését anno az ’50-es években. A szennyből összerakott nyugdíjaskör és rajongói klub, ami a Murder Junkies és testvérzenekarai után maradt, időnként már-már a tolókocsiból arcost dobva a betonra turnézgat máig maroknyi közönsége előtt. Az ereklyék online elverése mellett öcsi maga is gyakorolja a kapitalizmust az ürülékké lett igéből, magyarul fekálfestményeket fest pénzért, megcsodálható a pillanat is, amikor éppen ihletet merít. Akkor nemesb a lélek, ha elemi erejű ön- és világgyűlöletével közepesen művészi, bár kétségkívül látványos módon kinyírja magát, vagy ha szánalmas vénemberként helyez fel magának dobverőket nyilvánosan, némi apróért a kitartó hívektől? Jesus Christ tudná a választ.
(A film a prűd YT helyett most kevésbé szívbajos orosz megosztón, magyar felirattal. Klikk!)
