Csőmozi# 96: A kulcs benned van – Meshes of the afternoon

Az amerikai avantgárd máig ható klasszikusa.

Álmokat nem lehet elmondani – a művészet egyik alapvetése, hogy az alkotó valahogy mégis megpróbálja. A parasztvakítás, sznob üresjárat vagy a szimpla giccs elválasztása a szubsztanciától egyszerűbb, mint gondolnánk. Ne higgyünk a megélhetési műelemzőknek, az ő hiánypótlóik nélkül is érezni többnyire, mikor van dolgunk látnokkal. Ha a mű minden rejtélye ellenére velünk marad, megmagyarázatlanságait nem az előre menekülő “mondjunk még nagyobbat”-hülyeségek idézik elő. Popkult példák az utóbbira mondjuk a Mátrix vagy a Lost önmagukra csavarodó, a végén szánalmas kis reccsintéssel kipukkadó falvédőbölcsességei, de az ígéretesen induló, majd heves multiverzumosodásba plattyant Dark showrennereit is meg lehet tapsolni a közelmúltból. A mélyben megbúvó erő, a homályosságában is létező koncepció ezzel szemben megvalósítja mindenki vágyát, aki ősidőktől fogva faragott, festett, fújt lyukas csöveket vagy éppen filmet csinált. Csökkenti valamivel a kozmikus távolságot a csontgolyókba zárt majomagyakon futó szoftver licenszelt példányai közt.

A nagy szavakat itt egyáltalán nem tartom indokolatlannak. De mire is a hosszú bevezető, nos egy a múlt század elején Amerikába szakadt, sokoldalú ukrán művészegyéniség, sőt egyéniségnő miatt. Maya Deren a ’40-es, ’50-es években a nyugati parton működött, foglalkozott költészettel, tánccal, etnográfiával (főleg a karib-tengeri szinkretikus vallásokkal, magyarul a vuduval), ma viszont az amerikai szürreális filmet nyugodtan mondhatjuk, hogy lényegében megteremtő rövid eresztései miatt emlékszünk rá leginkább. Az európai szürrealizmus (Buñuel, Carriére) a tengerentúlon ekkor még nem nagyon hatott, az ismert sajnálatos események elől menekülő német, francia, sőt magyar (Kertész Mihály alias Michael Curtiz) rendezők csak a szaktudásukat hozták, egyénieskedni Hollywoodban ekkor legfeljebb Orson Welles előjoga. A piaci követelményektől nem zaklatott külön utasok, pl. Stan Brakhage így lerakhatták a helyi „absztrakt” film alapjait, amin általában cselekmény nélküli, nonfiguratív képsorokat, lírai animált festményeket, hangulatképek sorozatát, egyszóval olyasmit kell érteni, amit ma talán ambient filmnek vagy jól sikerült képernyővédőnek hívnánk. Buñueléknál már voltak történések, még ha kézzel-lábbal tiltakoztak is az ellen, hogy az Andalúziai kutya bármit jelent az asszociációk szándékos szétverésén kívül. Ezzel együtt a műelemzők könyvtárakat írtak össze róla, arról nem is beszélve, hogy nyilvánvalóan nem lehet úgy műalkotásokat létrehozni, hogy valamire ne gondolnánk közben, vagy ne akarnánk átadni.

Milyen tehát, amikor az alaktalan képömleny, illetve a tudattalanból feltörő, még alaktalanabb impulzussorozat (a szürrealista ideál) helyett igenis ki akarunk fejezni valamit? Tudjuk, hogy mit, de szavak nincsenek rá. Jelképekre hagyatkozhatunk, és az univerzális tudatalattira, valamint egy elővárosi úton felfelé haladó női alakra. Az akadály megint az, hogy a cselekményt, amely itt igenis létezik, nincs sok értelme felmondani, az előadás módja a lényeg, és hogy a hipnotikus 14 perc kiben mit vált ki. Az önmagát kergető és megtöbbszöröző főhős talán álomban, talán nem megy a hasonmásai után. A tükörarcú lebernyeges rémalak – tegye fel a kezét, aki ennél bivalyerejűbb „intrikust” látott az elmúlt pár eonban – szerepe kétséges, a tükör széttörése az egyéniség vagy az érzékelés rabságának a végét hozza? Deren kapcsán gyakran emlegetik David Lynchet, mint fontos követőt, és a bár a művésznő aktív kora és a DL fellépése közt eltelt pár évtizedben ez a szélsőségesen látomásos, körkörös elbeszélésmód már nem volt egyedülálló, tagadhatatlan a csontvelőig ható, talán öntudatlan rokonság.

Szóval ez a látásmód, ami előtt az okoskodó elemzés tehetetlen. Kibúvónak tűnhet, de nem az, a cél éppen az volt, hogy mindenki az egyéni szűrőjén eressze át a délután redőnyeit. Az eredetileg néma filmhez a tisztelők sok különféle hangsávot adtak az idők folyamán, van pásszentosan művészkedő vonósokkal, zajkollázzsal, darkwave szintivel, szimpla valósághű hangokkal (ha valami koppan, akkor koppan), a puristák nézhetik csenddel. A lynchi megfeleltetésekről egy rajongó klipet is csinált, helyenként túlzónak érződhet (olyan pl. már több filmben volt, hogy valaki felment egy lépcsőn), de amikor a lenyelt kulcs előkerül, mindenkinek egyszerre kell hogy megszólaljon a fejében a csengő, aki látta a Mulholland Drive síkváltásait.

HOLDKOMP