Csőmozi #98: Hearts and minds – Nem érdekel, én lehányom a vacsorád

A tökéletes címekért most Lyndon Johnson egykori elnököt és William Marshall őrmestert illeti köszönet.

Melyik rendező csinált szobamelléki, gátlásos kis gyíkokból gátlásos, de legalább háborúrajongó kis szociopatát? Hát Stanley Kubrick (az Acéllövedék eszméletlen kúlsága mellett a naiv Oliver Stone max. feltartott mutatóujjal magyarázó lenkenéni, az Apokalipszis most meg inkább gyarmati ösztönén-allegória, hasonlóan az eredetijéhez), de most nem róluk lesz szó, hanem Peter Davis dokumentumfilmjéről. Belegondolva, hogy térben-időben egyaránt távoli helyeken (pl. a gulyáskori Magyarország játszóterein, de még évekkel később is halálnál biztosabb voltam benne, hogy dzsungelben csárlikat ritkítani egy M16-ossal a menőség csúcsa), tehát ha minden értelemben messze milyen nagy hatással volt a kollektív képzeletre és az ezzel egyenértékű popkultúrára az USA legfotogénebb kudarcos háborúja, csak találgatni lehet, a közvetlen érintetteknek mit jelenthet. A széttartó és ellentmondó értelmezésekről készült Mr. Davis nagy hatású, korösszegző elemzése rögtön a kivonulás után.

Megvalósításában semmi különös, beszélő fejek és archív felvételek. A rendező hatásos, olykor hatásvadász fogása, hogy megfelelteti a politika, média, hatalom szólamait a külvilág hivatkozott elemeinek. Nyitányként a civilben, szép szálkás öltönyben (nahát, csak nem szégyell valamit) nyilatkozó Westmoreland tábornok, a színtér 1964-68 közti felesőse mondja a hivatalos bullshitet, majd maró poén, hogy egy amerikai hagyományőrző társaság büszke képviselője, ahol a tagság síppal-dobbal, zászlólengetéssel játssza újra az ő függetlenségi háborújukat, magyaráz róla, milyen magukra utalt, idegen hatalom ellen elszigetelve küzdő bátor gerillák lehettek az ősei. Vicces módon a megosztottság is stimmel, annak idején az amerikaiak közt is voltak angolpártiak, ami rögtön éles fénybe vágja a leküzdhetetlen, és végül a 200 évvel későbbi másik háború kudarcát hozó ellentmondást, miszerint egy, magát a szabadság és függetlenség letéteményeseként definiáló ország sem küzdhet megszálló hatalomként egy másik nép függetlensége ellen. (Az akkor még szabad választásokon Dél-Vietnámban a kommunisták győztek volna, le is fújták gyorsan.)

Az ismert archív bevágások (az utcán fejbe lőtt hadifogoly, napalm elől égett bőrrel menekülő kislány) helyett a beszélő fejek adják a film gerincét, vietnámi koporsókészítőtől (nem olyan vicces, mint egy spagettiwesternben) a tanácsadók simaképű mellébeszélésein át pl. pilótákig. Ők mai szóhasználattal extrémsporthoz hasonlítják a bevetéseiket (adrenalinlöket, én vagyok a legjobb és a többi), de hozzáteszik, hogy nem hallottak semmit a lentiekből és úgy könnyebb is volt. Kiszámítható, de hatékony köv. jelenet: kibombázott családját sirató apa. A hatás és a vadászata mégis ott éri el a csúcsát, amikor az addig echte diszkónéger-modorban vakeráló fiatal fekete veterán arcáról (“…értem, erről nem beszélnek, mert kényelmetlen téma vacsoránál, nem érdekel, én lehányom a vacsorád, sok srácnak olyan kényelmetlen volt, hogy belehalt, nekem a kezem-lábam bánja…” ööö, hoppá, várjunk csak..) elhátrál a kamera, és először tűnik a szemünkbe műkeze, műlába. Ezt a húzást a készítők egy “csak” tolókocsis, fehér középosztálybeli bajtársánál is előadják, úgyhogy a végére már a frász tör ki, ha új szereplők arca tűnik fel. Jó, politikusokért annyira nem aggódtam, és a rendszer dél-vietnámi kiszolgálói szintén megfelelnek a haladó tankönyvek illusztrációinak, azaz luxuséttermekben lakomázó, nőket tapperoló, a tetejébe zsíros pofával röhigcsélő kollaboráns haszonlesők. Csak úgy önszorgalomból, balos stylist nélkül.

A legbizarrabb emberi momentum az aktívan kikapcsolódó, öhm, kurvázó GI Joe és barátja közelije, amint a helyzet embertelenségén kacarásznak, amennyire meg tudtam mondani, magukkal a ki-be hajtogatott szexbabákkal együtt! (Ide vajon hogy juthatott be a kamera, gondolom pénzért.) Nem elhanyagolható, hogy ez a kor az államba és a gépezetébe vetett naiv hit alkonya nyugaton, az évtized végére az addig többé-kevésbé komolyan vett politikusokról az a konszenzus, hogy cinikus, hazug szemétládák. (Kivéve a mieinket persze – lemaradt Kelet-Európánkban szerényebb képességű honfitársainknak 2006-ban jött csak el ez a pillanat, ami a Tolbuhinról Mindszentyre, majd megint Teng-Hsziao Pingre visszakeresztelt (höhöhö) terekben, a minden másképpen volt országában legalábbis meglepő, csak remélni merem, hogy a húsvéti nyusziról sosem derül ki az igazság.) De vissza Vietnámba: a gyerekük után sírba mászó anyáknál már tényleg rohadt kényelmetlenül tekereg a kedves néző a székén, mint egy nyomorult kukkoló, aki nem tudja, mibe fogott. Szerencsére a sokoldalú Westmoreland tábornok jön és megmenti a helyzetet, elmereng rajta, hogy a keletieknek az emberélet mit sem számít. Kösz, én is szeretnék érteni mindenhez, ekkora reneszánsz emberség mellett egy elvesztett háború simán beleférne.

HOLDKOMP