Def Leppard & Mötley Crüe, 2023. Budapest – Metalhead

Eljöttek végre! Így közösen. Ahogy már rég óta járják a világot. A legdallamosabb és legamerikaibb hangzású brit banda, és a szemtelen Los Angeles-i fenegyerek rockerek egy színpadon. És mindez Budapesten, az MVM dómban…
Csak 32 évet kellet várnunk rá.

Az MVM dómban, ami nem biztos, hogy a legjobb helyszínválasztás volt. Egyrészt nem volt tele a csarnok! (Mi az, hogy egy ilyen koncert nemképes megtölteni egy – nem is túl nagy – csarnokot????)

Másrészt, olyan szar volt a hangosítás (hangzás) mindhárom zenekarnál, hogy borzasztó! A dobok és basszus annyira erős volt, hogy a magas hangokat (énekes, gitár) alig lehetett kivenni. Vagy csak én ültem szar helyen a színpaddal pont szemben? Na mindegy, ez nem a zenekarok bűne.

Apropó zenekarok:

A felvezető banda az ex- Sing Sing-es Abaházi Csaba új zenekara, a négytagú (és elég fantáziátlan nevű) Abaházi RT. volt. Kaptak fél órát, hogy „remegő térdekkel” előbandája lehettek a két hírességnek. Meg is próbáltak szegények mindent, de a félig sem telt csarnok még nagyon nem volt vevő semmire. Pedig még a klasszikus Sing Sing dalt is bedobták, miszerint „Halál a májra!”, sőt volt ott „Életfogytig Rock’n’Roll” is, de ez se igazán segített. Szóval meghallgattuk őket. Ennyi!

Egy rövid félórás átszerelés után, percre pontosan kezdett a Def Leppard. Akik – szó szerint – berobbantak a színpadra és olyan videó meg fényshowt nyomtak, hogy az annak is élvezetes volt, aki a zenéből csak egy nagy kását hallott, de azt jó hangosan aládobolva. Nem leszek igazságtalan, úgy az 5. számál már kezdett egyensúlyban lenni a hangzás – vagy csak addigra szokta meg fülünk kiszűrni a zenét a kásából? Na mindegy is, mert onnantól aztán vitt a lendület.

Lehet, hogy Joe Elliott-ék már nem fiatalok, de a sokszólamú vokál, az most is ugyanolyan, mint a lemezeken. Mindkét gitáros (az északír Vivian Campbell, és a londoni Phil Collen) kiváló tehetség, akik ikergitározásukkal hozzák a tipikus DefLepp hangzást. A basszer még mindig az eredeti, Rick Savage. A dobosuk pedig különleges történet, ugyanis Rick Allen elvesztette bal karját – ami azért egy dobosnál nem túl jó ómen. Ám társai megvárták, míg felépül és egy spéci (kifejezetten neki tervezett és gyártott) dobszerkón meg nem tanul újra játszani. Ő itt a koncerten, a szemünk előtt olyan dobszólót adott elő, amit én négy kézzel se tudnék. Le kalappal a pacák előtt!

A számok sorrendjét nem sorolom fel – akit érdekel, a neten biztos megtalálja. Videót se linkelek ide, a youtube-on biztos van róla mobilos videó azóta, nem is egy.

Joe Elliott, Vivian Campbell és Phil Collen

Én alapjában élveztem a showt, bár a hangzást azt nem tudom elfelejteni. Egy biztos, pár éve sokkal jobbak voltak, amikor volt szerencsém őket ugyanígy a Mötley-vel párban koncerten látni (egy angol arénában. Bár akkor és ott a Steel Panther volt az előzenekar, és nem Abaháziék.). De azért, nem bántam meg, hogy most is itt voltam.

Újabb (ezúttal kicsit hosszabb) átszerelés után indult útnak a Mötley Crüe őrület. Bár a hangzással itt is ugyanaz volt a bajom, mint az előbb, ám az óriás kivetítők így is élvezhetővé tették az előadásukat.

Tommy egy állat, Vince meg egy kövér disznó. A kétszeresen is halott Nikki stabil pont, John 5-val meg nem tudtam mit kezdeni. Ugyan hangról hangra hozza az eredeti gitárt és Mick hangzását, ám túl fiatal (vagy 20 évvel fiatalabb, mint a többiek, pláne Mick Marshoz képest) és keseszőke. Valahogy nem illett a bandába… egészen addig, míg a koncert vége felé fel nem tett egy fekete kalapot. Igen, ez hiányzott – legalábbis a látványból eddig, nekem. Innentől volt végre kinézete és Mötley-s stílusa is a gitárosnak, és el tudtam hinni, hogy nem csak egy beugró szessön zenész, hanem tényleg élvezi is, hogy a banda tagja.

Nikki Sixx és – a Mötley Crüe-höz túl alternatív kinézetű – John 5

A koncert fénypontja – számomra – Tommy Lee volt. Az a szemtelenség, amit előadott előre ballagva a kifutón („Na, hol vannak a cickók? Nem látok egyet sem. Pólót fel!”) nekem bejött. És persze eszembe juttatta a korábbi koncertjük (az angliai, amit említettem) előzenekarát, a Steel Panther-t, ők azok, akik ezt annyira-de-annyira jól ki tudják figurázni. Na de most nem róluk írok, hiszen már írtam:

A 80-as évek rock zenéi #3 – Akiknek sikerült életben tartani a glamot

Hanem az eredetiről, vagyis a Mötley Crüe-ról, és azon belül is Tommyról. Tommy Leeről, aki a közönség hergelés után, egy szál zongorával, akusztikusan kezdett bele a „Home, sweet Home” c. balladájukba. Majd csatlakozott Vince is, és később az egész banda… hogy aztán Tommy lekoccolva a zongoráról hátrafusson a dobjaihoz és egy pazar elektromosgitár-basszus-dob triumvirátussal zárják e balladát. (By the way, ekkor tette fel John 5 azt a bizonyos kalapot.)

És innentől volt igazán élvezhető az előadás, már ami a hangosítást illeti. Nem volt ugyan tökéletes, de gondolom a technikus addig tekergette a gombjait, amíg legalább ennyit kihozott a kásából. És az a rohadt kalap is annyit dobott a látványon. Valahogy csak kikerekedet a dolog végül, na!
Egy szó, mint száz az ő 1,5 órájuk is elrepült, és nem okoztak csalódást. Legalábbis azoknak, akik még nem látták őket máshol (mint pl. én), és 32 évet vártak, mire végre eljöttek Budapestre.
Szóval, jó kis buli volt!
(Csak azt a hangosítást, na és persze utána a parkolóból való kijutást tudnám feledni…)
\m/
Hell Yeah!
Ennyi volt a szubjektív beszámoló.